Amikor születtem, nem jeleztek nagyot

messiás-mutató különös csillagok,

csak az anyám tudta, hogy királyfi vagyok.

 

A többiek láttak egy síró porontyot,

de anyám úgy rakta rám a pólyarongyot,

mintha babusgatná a szép napkorongot.

 

Maga adta nékem édessége teljét,

Úgy ajándékozta anyasága tejét,

Hogy egyszer a földnek bennem kedve teljék.

 

Isten tudja, honnan, palástot kerített,

Aranyos palástot vállamra terített,

Fejem fölé égszín mosolygást derített.

 

Ma is foltozza ingemet, ruhámat,

Ma is úgy szolgál ki, főzi vacsorámat,

Mint királyi ember királyi urának.

 

Amerre én jártam, kövek énekeltek,

Mert az édesanyám izent a köveknek,

szíve ment előttem előre követnek.

 

Amíg ő van, vígan élném világom,

Nem hiányzik nekem semmi a világon,

Három bánat teszi boldogtalanságom.

 

Az egyik bánatom: mért nem tudja látni

Egymást a sok ember, a sok-sok királyfi,

Úgy, ahogy  az anyjuk tudja őket látni?

 

A másik bánatom: hogyha ő majd holtan

fekszik a föld alatt virággá foszoltan,

Senki sem tudja majd, hogy királyfi voltam

 

Hogyha minden csillag csupa gyémánt volna,

minden tavaszi rügy legtisztább gyöngy volna:

harmatnak is kevés, nagyon kevés volna.

 

Hogyha minden folyólelkemen átfolyna

s ezer hála-malom csak zsoltárt mormolna,

Az én köszönetem így is kevés volna.

 

Hogyha a föld minden színmézét átadom.

Az ő édességét meg nem hálálhatom,

Ez az én bánatom, harmadik bánatom.