Balázs Gusztáv bejegyzései

Balázs István az ácsmester

Posted on by

Bag, 2024. október. 

A bagi Dózsa György Művelődési Ház színháztermében 2024. október 4-13-ig volt látható Balázs István, az ácsmester címmel Balázs Gusztáv kiállítása, aminek a megnyitóján nyolcvanan vettek részt. A képeket 1999 óta több alkalommal láthatta a közönség, városokban és falun, az ácsmester (és a fotós) szülőfalujában azonban teljesen más volt a hangulat. Zsibongott a színházterem! A tekintetek hol a képekre, hol egymásra szegeződtek: - Emlékszel még erre az építkezésre? - Hol lehet ez a ház? - Megismered ki van a képen? - Arról a házról nincs fotó, amelyikben én lakom? – kérdezgették egymást és a szerzőt közel két órán át.
A kiállítás rendezése előtti hét izgalommal kezdődött a szerző számára: Vajon emlékeznek-e még Balázs Istvánra, az ácsmesterre a bagiak? Harminc éve halt meg, a képek az 1970-es és az 1980-es években készültek. Az aggódás alaptalannak bizonyult, a látogatók túlnyomó része ismerte őt, a kiállított negyven fotó visszarepítette az látogatókat a fotográfiák készítésének korába. Ami pedig igen távoli, mert az ácsmester karján tartott dédunokákból ketten már betöltötték ötvenedik évüket.
*
A képek bagi bemutatásának ötlete a művelődési házban született. Katona Hargita, az intézmény igazgatója felidézte, hogy tavasszal volt itt egy programsorozat, melyet az Országos Levéltár egyik munkatársa tartott Örökítsd meg a jelent a jövőnek címmel. Az előadások témája a fotózás volt. Miért fontosak a képi források? Miről tanúskodik egy fotó az utókor számára? Mit árulnak el ezek a fotók elődjeinkről? Mit és hogyan érdemes megörökíteni napjainkban? Miként lehet tárolni, rendszerezni, megőrizni egy-egy településnek a saját képi forrásait? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekre keresték akkor a választ. 
Az előadást követő beszélgetéseink vezettek odáig, mondta Katona Hargita, hogy a kiállítás megvalósulhatott a művelődési házban. Reméli, hogy ez csak a kezdet, és még lesz közös utunk, feladatunk. 
**
A helyi értékeinkre hangolódást Deméné Farkas Margit éneke, Galambos Mihály és Könczöl Vilmos citerajátéka segítette elő.
A kiállítást - személyes élményeit is felidézve - Balázs Andrea tanárnő nyitotta meg.
„Balázs Gusztáv, a bátyám jegyzi ezeket a fotográfiákat. Számomra már tinédzserként is nyilvánvaló volt, hogy ha ők készít valamiről fényképet, az nem lesz átlagos. Abban mélység, érzelem és történet van. Nemcsak egyszerűen megörökítette a látványt, hanem érzelmekkel is és élettel is megtöltötte a képet.
Sokat álldogáltam mellette fiatalként a pincében (ez volt a sötétkamránk) és ámultam, ahogy egyszer csak előtűnt egy történet vagy egy megragadott pillanat a fotópapíron.
Ezek a képek azonban többszörösen különlegesek. Nagyapánkról készültek, aki nekem kicsikét mindig is valami szuper ügyes ember volt, aki a magas tetőkön dolgozik és sosem esik le. Szédítő volt nézni őt munka közben. 
Nagyapánk rengeteg tetőt készített munkás évei során. Az itt szereplő képeken nyilván ezeknek csak a töredéke látható, érdekesség azonban, hogy amíg a falut, az utcákat járva a tetők fedéssel kiegészített képét láthatjuk, itt erőteljes hangsúlyt kap a tető szerkezete, ami az ácsmunka lényege. Olyan ez, mint az emberi csontváz. Ha valami nincs a helyén, összedől az egész, holott nem tolakodik a szemünk elé.
Nagyapánk emlékei szerint számára a toronyépítés volt a szakma és a mesterség csúcsa. A bagi templom tornya is az ő keze munkáját dicséri. A torony szerkezetét a második világháború pusztítása után emlékezetből tervezte újjá, majd a faanyagot is személyesen választotta ki a megalkotásához.
A részleteket a földön készítette el, faragta ki gondosan ügyelve a milliméterekre is, hogy a magasban összeszerelve minden alkatrész tökéletesen passzoljon.
A keresztet is saját kezével állította a helyére.
Szeretnék még beszélni pár szót a képeken látható emberekről is.
Ahogy rájuk nézek, mindig az a megnyugtató érzés fog el, hogy ők valóban méltó életet élhettek. Szerették a munkájukat és igyekeztek tökéletesre is fejleszteni. 
Nem a reménytelenség, hanem az eltökélt céltudat sugárzik az arcukról. Tudták és hitték, hogy feladatuk van itt a földön és célja van az életüknek. 
A kiállítás képei több szempontból is jó tanító mesterek. Egyrészt tanítanak arról a kitartó munkáról, ami az alkotáshoz szükséges. Arról a fáradhatatlanságról, amelynek nyomán maradandó értékek születnek és a hitről, hogy tehetségünk kamatoztatása kedves fogadtatásra talál majd.
De tanúskodnak a képek arról is, milyen úgy megragadni a valóságot, hogy az évtizedek múlva is oda rögzítsen gondolatban a történtek helyszínére, átérezve a pillanatot.”
***
A szerző ezúton mond köszönetet édesapjának, aki tizenéves korától tanította fényképezni, laborálni és mindmáig új témákat is javasol, a kiállítások megvalósításában majdnem harminc éve segítő feleségének, Balázsné Győri Máriának és sógorának, Győri Istvánnak, aki ezermesteri ügyességgel pakolja fel, s rendezi hol katonás sorba, hol találékony rendbe a képeket.