AZ EGRES V. ÉVFOLYAM 5. számában (1996. október), „Kirándulás a Galgához” címszó alatt mutattuk be a község északi külterületének jelentős részét.
      A területet öt részben ismertettük, a befejező részt az 1998. februári számunkban. Mivel az útvonal bemutatása a Művelődési Háztól indult, s a tervezett további területek kiindulási pontja is ez lesz, szükségesnek tartjuk bemutatni azt, hogy mit látunk a Művelődési Ház bejárati lépcsőjéről.
      Községünk három völgy - úgy mint a Galga-völgy, Egres-völgy, Nagyvölgy - találkozásánál helyezkedik el ott, ahol a Galga kilépve szorításából, kiszélesedve, az Egres és  Nagyvölgy területével találkozik.
      Ma már egyértelműen megállapíthatjuk, hogy hajdanán a Nagyvölgyben is patak csorgadozott. Gondoljunk csak a Hajagvölgyi forrásra, a Kővágó-oldali forrásokra, nem utolsósorban a Sírkútra, amelyek korábban bővebb vizűek voltak. Ezt bizonyítja az a tény is, hogy a Nagyvölgy régészetileg igen gazdag. Tudvalevő, hogy az őskor embere szívesen telepedett meg a vízfolyások mellett. Ez a bizonyíték elmondható mindhárom volt őstörténetéről. (Ezeket most nem részletezzük.) Ez tette lehetővé, hogy megépüljön a Szt. János és a Faska-féle malom. (Korábban mindkettő uradalmi malom volt.)
      Ahol ma a Művelődési Ház áll, valamikor (de történelmileg nem is régen) az úgynevezett „tóközi” részhez tartozott, sőt a Petőfi tér egy része is. Ezt már a meglévő térképek is bizonyítják. Ugyanis ez a rész a makadámút megépítésével lett a „Tóközétől” leválasztva.
      Ez a tóközi vízgyűjtő biztosította a Faska-féle malom vízellátását, míg a Szt. János (Turbina-) malom víz ellátását mesterséges tó biztosította. A tóközi terület - amelyen most az üzletház, az edzőpálya, részben az autópálya van - a gödöllői „Korona Uradalom” tulajdona volt. Ennek bizonyítéka, hogy 1932. jún. 9-én, a képviselőtestület tárgyalja a Korona Uradalom és a Legelő Társulat, valamint Faska Ferenc között létrejött szerződést.
      A szerződés főbb tartalmi elemei: Faska Ferenc használhatja a tóközi vizet, úgy mint eddig (vagyis mint vízgyűjtőt a malomjához), ennek fejében a falu felé eső zúgót karbantartja, a nagyzúgót pedig kezeli. A Legelő Társulat kifizeti az évi bérletdíjat, ezért a csorda itatásra jogosult, a sarjú kaszálása az ő joga (volt tóközi út és Molnárrétek közötti rét) és utána legeltethető. A nagyzúgót a község és a Legelő Társulat karbantartja.
      E helyen ahol most a Művelődési Ház áll, a csordák várakozó helye volt. Ugyanis a legelőre járó állatokat, a Szt. Imre utcán és a Szt. András utcán hajtották ki. A két állatcsoport itt várakozott. Akik késve hajtották ki az állatokat, a csordát itt beérték. A tehéncsorda érkezését kürttel, míg a sertéscsorda érkezését tülök kürttel jelezték. Mindig a tehéncsordát (szarvasmarhákat gyűjtőszóval csak tehéncsordának nevezték) hajtották előbb.
      Lehet, hogy igaz volt, lehet, hogy nem, de én gyermekkoromban hallottam a Grúz-féle házban (Szt. Imre út; Katona Ferenc feleségét Grúz Angyélnak hívták, s mivel a faluban nagyon sok Katona-család volt, így őket egyszerűen csak „Grúzék”-nak hívták) lakott egy méltóságos asszony. Mindkét lába amputált volt és csak egy szolgálólányt tartott. Mivel minden reggel, a nem éppen dallamos kürt és tulok hangot kellett végigszenvednie - mert a bojtárok ezek folytonos fúvásával jelezték a várakozást - cselhez folyamodott. A méltóságos asszony kiküldte a cselédlányt a bojtárokhoz ajándékkal (szalonna, kalács, stb.) azzal az üzenettel, hogy a méltóságos asszonynak nagyon tetszik a bojtárok kürtölése. Az ajándékozás többszöri megismétlése egyszer elmaradt. A bojtárok az ajándék elmaradása után, hogy megbosszulják szolgáltatásuk jutalmának elmaradását, abbahagyták a kürtölést. A méltóságos asszony elérte célját, megszűnt a kürtölés.
      A Művelődési Ház homlokzatával szemben találjuk a Csintoványi utat. Az út bal oldalán elterülő településrészt, a házhelyosztás után Szabadságtelepnek hívták. Ezen területtel most részletesebben nem foglalkozom. A területet a Petőfi téri keresztbemutatáskor már érintettük. Az út jobb oldalán lévő házsort korábban a „Kerítés” név alatt ismertük, melyet rétként műveltek és a Legelő Társulat tulajdona volt. Széna termése az apaállatok takarmányozását szolgálta. Ugyancsak ide tartozott a (futball) labdarúgópálya területe is, a sztráda egy részével. A tóközét a kerítéstől a makadámút választja el. Minden valószínűség szerint, a kőút alatti töltés védte a rétet (elkerítette) a tóközi víztároló kiöntésétől. Ez volt egyben a mácsai út községbe bevezető része. Lehet, hogy ezen töltés volt az amelyet Kazinczy naplójában megörökített:
      „A bagi töltésen meglátánk a két szürkét. A báróné jöve, és leánya, most gróf Wartenslebenné” (Bag története, 152. oldal)
       Térjünk vissza a Csintoványi utcához, amely régebben a postaút községbe bevezető része. Mivel az utca névadója voltam (akkor még nem volt szabályozva az utcanév-adás, most önkormányzati hatáskör ), a Csintoványról annyit tudtam, hogy a községnek van egy része mely ezen az úton érhető el, Csintoványnak hívják, és ott van a Petőfi-forrás. Ráéreztem, hogy ezt a nevet meg kell őrizni. Csintoványról mint községünk egyik legrégebbi földrajzi nevéről a Csintoványi kereszt bemutatásakor részletesen írtam.
      Ma már természetes, hogy sokkal többet tudok magának a csintovány szónak jelentéséről. Amikor az utcanév táblákat készítettük, a táblákat kétszer kellett elkészíttetni. Ugyanis a mester arra gondolva, hogy elírás történt, a táblákat „csínytevés” névvel látta el.
      Az út jelentőségét bizonyítja az is, hogy már az úrbéri tagosításkor Csintoványi útnak nevezték, a Csintoványi keresztnél, a 30-as útról jobbra letérő utat. Ez a hivatalos név feledésbe ment, mert az útnak több földrajzi nevet adtak. Elsősorban „Hathegyi útnak” hívták, de ezen belül több földrajzi jelölés is volt, úgymint: Hétfák, Nagy Eperfa, Szoroska. Az autópálya építése előtt a Nagy Eperfánál homokbányát nyitottak. Homok kitermelése közben jelentős bronzkori leleteket találtak. A Nemzeti Múzeum tulajdonába került.
1926. febr. 27-én a Képviselőtestület indítványozta, hogy a Csintoványi utat nyilvánítsa a megye vicinális úttá. (vicinális: helyérdekű, megyei út). A képviselőtestület 1937. március 12-én a községi közdűlő utak hosszát 9 km 467 méterben határozta meg, melyből a Gödöllőre vezető út 2 km 270 méter. Tehát itt egy új elnevezéssel találkozunk. Ennek az útnak a jelentősége abban rejlett, hogy a Gödöllőre, vagy Pestre közlekedő fogatos járműveknek nem kellett a „Détári-partra” felhajtani. A Csintovány nehezen járó része, majd a hirtelen Détári-part elkerülése is hozzájárult ahhoz, hogy a postaút, a Kisbagi Csárdától új nyomvonalra került, amely a „Vadaskertek” alatt haladva érte el a Szoroskát. Ma a postaúton a vasút és az autópálya helyezkedik el, lényegében ma már csak a községbe bevezető Csintoványi út maradt meg a postaútból.
      A Csintoványi út végén akácos erdőt látunk épületekkel, ez a Hathegy (Hathegyi tanya). A földnyilvántartásban ilyen dűlő név nem található, mert ott ezt a területet „Kistatárülés” néven jelölik. A Hathegy szót valamennyien értjük, de magyarázatát nem tudjuk, hogy mely dombok sorolandók ide. De valószínűbbnek látszik, hogy a Hathegy szónak semmi köze nincs a körülötte lévő dombokhoz.

( folytatjuk )

Dr. Balázs

KATONAI SZOLGÁLATRA 1939. febr. 1-én vonultam be. Nem ért váratlanul, készültem is rá, lelkileg és testileg egyaránt. Pesten kívül nem igen ismertem más várost, s hosszabb ideig pedig nem voltam távol a családi háztól.
      Sokszor eldúdoltam, hogy: „Mikor kezdtem kufferomba pakolni...” Mivel soha nem voltam elkényeztetve, különös megrázkódtatás nem ért, ahogy bevonultam. Katonaruhában mindenki egyforma. Az újoncok között, sokszor egy életre szóló barátság jön létre. Gyorsan kialakultak a barátságok, magam is barátkozó természetű vagyok. A kiképzés különösen nem viselt meg, egy parasztgyerek állandó edzésben van. A fegyelmezettség hozzá tartozott életünkhöz. Apánk ha ránk nézett, már tudtuk, hogy mit kell tennünk.
      Egyik alkalommal, a kihallgatáson a századparancsnok megkérdezte, hogy ki tud síelni. A pesti gyerekek egymás után jelentkeztek, mert egy nyolcvanfős csapatot kellett kiállítani. Természetesen én nem jelentkeztem. A síről csak annyit tudtam, hogy nagyokat lehet bukni. A századparancsnok megkérdezte: „Balázs, te miért nem jelentkezel?” „Jelentem alássan, én sízőt csak filmen láttam.” „Balázs, magát kijelölöm, lépjen ki” - hangzott el az ellentmondást nem tűrő parancs. Így kerültem én bajtársaimmal együtt 1940. december 20-tól 1941. március 15-ig Újhutára, sítanfolyamra. A sízést nagyon megkedveltem, a friss levegő, a javított koszt, a sok mozgás, lelkileg, testileg felfrissített.
      Elérkezett a vizsgaszerű verseny is. Nem vallottam szégyent. Sífutásban második, lesiklásban harmadik és műlesiklásban hetedik lettem. Eredményes gyakorlatomat egy karórával jutalmazták és ami a legfontosabb szabadságot is kaptam. Mielőtt a sítanfolyamra kerültem, előléptettek szakaszvezetőnek.
      A sokszor szidott, de mégis jó katonaéletnek is vége lett. 1942. szeptemberében Tornaaljára kerültem, mert a 13. gyalogezred 3. zászlóalját ott készítették elő a frontszolgálatra. Nem sok idő telt el, amikor a fekete gőzös elindult velünk 1942. szeptember 14-én. Három nap alatt ki is értünk a Brianszki erdőbe Bresztlitovszkba. Feladatunk: a katonai szállítások biztosítása. A szovjet katonai vezetés, a régi taktikát alkalmazta az utánpótlás megsemmisítésére. A jelentős számú partizán csoportok eredményesen dolgoztak. Még saját repülőtereik is voltak. Felbukkanásuk pedig teljesen kiszámíthatatlan volt. Nappal dolgoztak, éjjel pedig katonai sorrendbe álltak. Úgyszólván - ennek következtében - szinte mindent tudtak. Nekünk jó kapcsolatunk volt a civil lakossággal. Mivel a partizánok nem ejtettek foglyot, harcmodoruk kíméletlen volt. Egész partizáncsoport képes volt a mocsárban alámerülve, nádszálon szedni a levegőt. A németek repülővel végezték a felderítést, a mi feladatunk a felderített csoportok megsemmisítése. Annyira ismerték a területet (hisz otthon voltak), hogy sokszor az összeütközés helyett észrevétlenül kicsúsztak a bekerítés elől.
      A partizánháborúban minden bokor, vagy fa mögül váratlan támadás érheti a katonát. Ilyen támadásban szinte minden nap volt részünk. Elhelyezésünk nem volt rossz, voltak velünk ruszinok is, akik elképesztő ügyességgel tudtak a fákkal dolgozni, építettek is erős földbevájt bunkereket. Még fűteni is tudtunk. A zászlóalj parancsnokság 500 méterenként biztosította a vasúti pályát, illetve az átvonuló szerelvényeket. Kiégett, felrobbant, kisiklott szerelvények szegélyezték szinte az egész vonalat. A mi szakaszparancsnokunk Korbácska József főhadnagy, ózdi tanító volt.
      Egyik alkalommal, a szakasz az erdő szélén elméleti oktatásban vett részt, ami hetente kétszer is volt. Így történt ez 1944. februárjában is, amikor az oktatás alatt harmadmagammal őrséget álltunk. Fegyverzetünk: három golyószóró, három-három tárral, 9x25 tölténnyel. Az erdőben teljes csend volt, így két társam kissé eltávolodott a tüzelőállástól. Egy pillanat alatt, nem várt irányból heves tűz alá vették. Mivel társaim közelebb voltak az erdőhöz, az erdő irányába kúsztak. Így egyedül maradtam a három golyószóróval. Helyzetem teljesen kilátástalan volt, ismerve a partizánok szívósságát. Szinte porzott körülöttem a hó, a rám zúduló golyózáportól. Egyetlen célpont voltam. Gondolkodni való időm nem volt. „Imához!” parancsot adtam ki magamnak. Tudtam, hogy rajtam csak az Isten segíthet. Mindhárom golyószóróból az utolsó töltényt is kilőttem. Nem is lehetett volna többet, mert a „Mauser” csöve teljesen áttüzesedett. Véletlen jól mértem fel a támadás irányát, mert a partizánok eliszkoltak. Ma is azt mondom, hogy csak az Isten segített, még csak meg sem sérültem. Partizán harcmodor: váratlan rajtaütésszerű támadás és gyors visszavonulás, mielőtt ellentámadás alakulhatna ki. Pár napra a támadás és annak túlélése után, hívattak a parancsnoki bunkerba. A szükséges adatokat felvették és 1944. február 3-án leszereltek.
      Az volt a parancs, hogy akit vitézségi éremmel tüntetnek ki és van 10 hónapi frontszolgálata, azt le kell szerelni. Nekem pedig már 17 hónapom volt a Brianszki erdőben. 1944. március 5-én hívattak a községházára. Amikor bementem mindenki ünnepi ruhában volt. A vitézségi érmet Bálint Gergely jegyző adta át. Ma is meg van a vitézségi érmem, az annak viselésére feljogosító igazolvány, amelyen ez olvasható: „Az ellenség előtt tanúsított vitéz magatartásáért” magyar bronz vitézségi éremmel tüntettek ki. Azonosító szám: 1483-150075.

      Mivel a szülői házunk az 1944-es harci események következtében frontvonalban volt, apám unokatestvérének pincéjében húztuk meg magunkat (Szt. Imre utca). A harci zaj kissé elcsendesedett, anyám és a feleségem nekiláttak kenyeret sütni. A kenyérnek a kemencébe való berakása után, elővette a mindvégig megőrzött és a levente versenyen nyert zsebórámat. Abban a pillanatban lépett be egy orosz katona: „Davaj csaszi!” Amikor akadályoztam, hogy az órát elvegye, rám fogta a golyószórót. Anyám és feleségem lefogtak, hogy hagyjam az oroszt az órával elmenni. Így szabadítottak meg egyik legféltettebb emlékemtől.
      Az én koromban az ember már nem jó alvó, így ki tudja gondolatban már hányszor átéltem a háború borzalmai Akárhogy is volt, az igazi hősök azok, akik életüket áldozták a hazáért. Még egy pár évvel ezelőtt is szíves mentem a Nyugdíjas Klubba, hogy találkozzam kedves kortársaimmal. Ma már nem igen járok, mert kortársaim elmentek. Kártyázni tudok, de azért, hogy ultizhassak egy lépést sem teszek. A klub helyett, vasárnaponként inkább elmegyek a délutáni litániára. Szabadidőmben, az évszaktól függően vagy rózsát szemzek, vagy gyümölcsfát nemesítek. Nem volt olyan munkatársam, akinél ne szemeztem volna rózsát.
      Ha ennek a szenvedélyemnek nem hódolhatok, előkerül a másik szenvedélyem a szájharmonika. Sorra szedem őket, mert van belőlük 26 db. Nem mindegy, hogy melyik nótát mely szájharmonikán játszom el. Gondolataim sokszor a múltba barangolnak. Volt idő, amikor a családból négyen voltunk a fronton, hisz Mihály öcsém akkor még gyermeksorban volt. Erre rátetőzött, hogy volt idő, amikor apánkat is behívták.
      Azt mondja a nóta: „Sírhat azaz édesanya, kinek két fia katona” Az én anyámnak négy katona fia volt a fronton, de a jajgatás helyett inkább imádkozott. Anyánk, Balázs Antalné Balázs Anna, akit Bagon, apja után csak Harangozó Pannának hívtak, keménykötésű asszony volt. Öcsémmel befogták a lovakat, feltették az ekét, boronát és „No, Jézus segíts!” szavakkal elindultak szántani.
      Családommal békében, szeretetben boldogan élek, lassan betöltöm a 83. évemet, van mire visszaemlékeznem. Találkozás kortársaimmal öröm. Fájó hogy a fiatalok elmennek mellettem.
       A vén bakának nem köszön már senki!

Elmondta Balázs János
Bag, Malom u. 21.
Lejegyezte: Dr. Balázs

A LATIN NYELVBŐL (charitas, -tatis) átvett szó (szeretet, jótékonyság, emberszeretet) ma már közismert fogalom, széleskörű jószolgálati szervezett tevékenység, amely illeszkedik a szolidaritás, szubszidiaritás, a „személy elsődleges méltósága” elve megvalósításához, a Bagi Népfőiskola előadássorozata tárgykörébe.
      A Váci Egyházmegye Karitász helyi csoportja volt a vendége, a Bagi Népfőiskola április 23-án tartott előadásának, amelyen Kovács Istvánné csoport-, illetve a Helytörténeti Baráti Társulat elnökségének tagja, előadó, ismertette tiszteletreméltó szolgálatukat.
      Országunkban, így községünkben is, tág tere van e szeretetszolgálatnak. Az utóbbi időben lehetőség is nyílt áldásos munkája terebélyesedésére. Egyházi segítséggel, központi irányítással, a csoport választott vezetőivel karöltve, Bagon 1994 óta változó létszámmal (közel 20 fő) -aktivitással, -eredménnyel, -elismeréssel működnek.
      Éves tervük és a mindenkori igények, lehetőségek mérlegelése alapján végzik feladatukat. Betegeket látogatnak, ruhákat, játékokat, bélyegeket, stb. gyűjtenek, cserélnek, osztanak a rászorulóknak, természetbeni, pénzbeli segítséget nyújtanak családoknak, iskolások tanszer-, eszköz vásárlásait segítik. Támogatták a nálunk (kényszer-) nyaraló gyerekek (lengyelek) ellátását. Kinyilváníttatott, hogy az embereknek meg kell tanulniuk a karitatív tevékenységet, amely erkölcsi, etikai nevelésre, empátiára (emberi beleélés lélektanára), szeretetre épül. Ehhez kérik a segítséget, ezt szolgálják kezdeményezéseik (meggyőzés, felvilágosítás, iskolások rajz versenye, szituációs játékok, stb.) és ebben vállalja a Bagi Népfőiskola, valamint alapítója a Helytörténeti Baráti Társulat a fáradhatatlan szolgálat támogatását.

(Mindenkinek jogában áll kötelességét teljesíteni.)

id. Balázs Gusztáv

BAGON, A HŐSÖK emlékét megörökítő emlékmű megépítését 1924. január 8-án határozta el a képviselőtestület. Az emlékmű Müller Tibor tervei alapján készült, a község polgárainak önkéntes adományaiból. Ekkor a tér az „Erzsébet tér” nevet viselte, minden bizonnyal Erzsébet királyné iránti tiszteletből kapta a tér a nevét, a fő utcával együtt. A képviselő testület, a Szent Imre bizottság javaslatára, 1930. március 3-án Szt. Imre névre változtatta az utca nevét. Bár erre a határozat nem tér ki, de valószínűnek tartjuk, hogy a Szt. Imre tér is ekkor kapta a nevét, úgymond a Tóth Péter volt háza mellett. Erzsébet tér neve változatlan maradt.
       Ugyanezen ülésen határozták el, hogy a Hősök ligetén, a templom körül minden hősnek ültetnek egy hársfát. Az utolsó két hársfa akkor lett kivágva (1962 vagy '63), amikor a templomkert főbejáratát alakították ki, és a templom előtti kereszt is a templom jobb oldalára lett áthelyezve, homlokzattal a Szt. András utcára.
       Az Erzsébet tér a második világháború után kapta a Hősök tere nevet, amikor nem volt tanácsos királynéról utcát nevezni. A Hősök terének névadásáról nincs hatósági döntés. A térnek Hősök tere hivatalos elnevezésére akkor került sor, amikor az anyakönyvben egységesíteni kellett az utcaneveket.
       A „hősök napja” minden év utolsó májusi vasárnap. 1945. előtt ezt a megemlékezést megtartották. 1945. után pedig, a hazájukért életüket áldozók nem hősök, hanem árulók lettek. A rendszerváltás után, kis számú csoporttal Márton Mihály plébános helyezett el koszorút, az első világháborúban elesettek emlékére. Azóta helyi megemlékezés nem volt.
Ezzel szemben Budapesten (s remélhetőleg máshol is) a Hősök terén méltó megemlékezést tartottak. A mártír, hitét megvallva, „a hős a hazáért, a közösségért kockáztatja, feláldozza életét”.
      Visszaemlékezve Balázs István szavaira: A doni áttörés után, volt olyan éjszaka, amikor két gránáttal a zsebében vonszolta magát a hideg téli éjszakában. Megfagyott lábbal, egyedül a végtelen hómezőn. Bajtársai mind elestek, vagy ahogy akkor mondták eltűntek.
      A II. világháború vitézeiről kevés vitézségi ének maradt ránk. A negyven év alatt dicsősség helyett, csak közöny, de gyakran vizsgálat, felelőségre vonás volt osztályrészük.
      Az első világháborút is elveszítettük, de a hősöket kitüntették, a nagy tetteket vitézségi cím adományozásával ismerte el a nemzet. Milyen jövő alapjait rakjuk ma, ha az olyan értékek, mint például a hősiesség, a hazaszeretet, az áldozatosság, a bajtársiasság, a hazával szembeni kötelesség ismeretlen fogalommá válik. A háború borzalmait átélők különböző helyzetű, világnézetű, korú, rangú emberek. Ezért tartjuk mi fontosnak, hogy a II. világháború eseményeit leírjuk, figyelmeztetőül az utókornak és emléket állítva a hősöknek.
      Tudjuk, hogy az idősek már nem szívesen írnak, olyan is van hogy a visszaemlékezés félelmet kelt bennük. De vannak gyerekek, unokák, akik le tudnák jegyezni a visszaemlékezést, és a hősiességük örök példakép lenne magának a családnak is. Nem történetírói, még csak nem is újságírói, s nem irodalmi keretekbe zárt naplóírásokat akarunk. Hanem olyan történeteket, amelyeket a magyar katonák átéltek. Bár az előbbiekre is szükség van. Gondoljunk csak Nemeskürty István Rekviem egy hadseregért c. könyvére.
      Talán nem követünk el hibát, ha az érdeklődők figyelmébe ajánljuk Csernavölgyi Antal „Fegyvert, s vitézt éneklek” c. munkáját, amely 1997. decemberében jelent meg. A könyv emléket kíván állítani a magyar katonának, és a nemzeti önbecsülést minden hazáját szerető emberben felébreszteni.

1996. május: 59 mm
1997. május: 31 mm
1998. május: 128 mm

      „Bag szülőfalumért” alapítvány Kuratóriuma pályázatot hirdet. A pályázatban részt vehetnek azok a
      - VII. osztályt végzett tanulók,
      - középiskolai tanulók,
      - főiskolai és egyetemi hallgatók,
akiknek tanulmányi eredménye az 1997-98. tanév II. félévében legalább 4.0 átlagot elérte.
      Az alapítvány csak bagi személynek teszi lehetővé az ösztöndíj odaítélését. A tanulmányi eredménnyel kapcsolatban bagi személynek tekinthető mindenki, akinek egyik szülője, a kedvezményezett születésekor bagi illetőségű, és gyermekkorának nagyobb részét Bagon töltötte el.
      A pályázatot a „Bag Szülőfalumért” Alapítványhoz, ( Bag, Dózsa Gy. Út 50. ) lehet zárt borítékban, 1998. július 15-ig benyújtani.

18666148-1-13

adószámát, hogy jövőre az 1 % hovafordítás eldöntésénél szándéka szerint járhasson el. Ezen cselekedetével a jól tanuló gyermekek tanulását segíti elő. Az alapítvány nyitott, ahhoz mindenki hozzájárulhat

      Úgy gondoljuk, hogy az eddigi hét évi tevékenységünk felhatalmaz bennünket arra, hogy felkérjük Önt, hogy az iparűzési adót befizető csekk hátlapjára írja rá, hogy Helytörténeti Baráti Társulat.