Csak törpe nép felejti ősei nagyságát,
Csak elfajult kor hős elődöket,
A lelkes eljár ősei sírlakához,
S gyújt régi fénynél új szövétneket
S ha jelennek halványul sugára,
A régi láng ragyogjon fel honára.

(Garay János)

A II. VILÁGHÁBORÚT vesztesként fejeztük be. Rossz oldalra álltunk, nem először. Súlyos árat fizettünk a felvidéki, erdélyi, délvidéki visszacsatolásokért. A békét megint diktálták, éppen úgy, mint az elsőt Trianonban. „Jaj a legyőzötteknek.” Csonka Magyarország még csonkább lett, mert 1946. októberében Csehszlovákiához csatoltak három Moson megyei magyar falut: Oroszvárt, Horvátjárfalut és Dunacsúnyt, amelyek lakossága szín magyar volt.
      A II. világháborúban - becslések szerint - 325 000 magyar katona esett szovjet és 280 000 nyugati fogságba. A katonákkal azonos sors jutott a szovjet csapatok által elhurcolt mintegy 290 000 magyar polgári személynek is. Több mint 100 000 magyar katonának és polgári személynek sírig tartó szovjet fogság lett a sorsa.
      Ehhez a sok szenvedéshez párosult az a semmivel sem mérhető pusztulás, amelyet a 21 napig tartó frontvonal jelentett községünk polgárainak. Az anyagi kár, melyet a lakosságnak el kellett szenvednie ugyancsak nem mérhető. Bármilyen nagy volt is a kár, az emberek élni akarása nagy munkával pótolta a veszteséget.
      Az elviselt kárt és fájdalmat csak fokozta az a szenvedés, melyet a magyar katonáknak és polgári személyeknek át kellett élni a fogolytáborokban. Soha nem múló fájdalmat jelentett a frontvonalban életét vesztett, hozzánk tartozó embertársaink halála is. Ezt a fájdalmat enyhítette a II. világháborúban elhaltak emlékére állított emlékmű.
      Társulatunk, a most indított névsorral szeretné megörökíteni a hősök halhatatlanságát azzal, hogy a neveken túlmenően további adatokat adunk közre. A névsor megegyezik az emlékmű sorrendiségével. A név előtt lévő kereszt azt jelenti, hogy a név szerepel az emlékművön.
      Kérjük azokat, akik további hősökről tudnak, közöljék társulatunkkal, hogy ki tudjuk egészíteni a névsort. Az azonosítás érdekében a lakhelynél azt a címet írtuk le, ahol legutoljára lakott, de a mai házszámozás és utcanév figyelembevételével. A halál oka nem mindig felel meg az anyakönyvvezetéssel. Kérjük tehát olvasóinkat, hogy ha valamelyik adat nem felel meg a valóságnak, akkor azt is közöljék.
      Elnökségünk tagjai között is felvetődött: helyes-e 50 év után ezzel foglalkoznunk? Nem tépünk-e új sebeket? Ha valaki úgy gondolja, hogy nem helyes úton járunk, akkor azt megkövetjük. A mi véleményünk az, hajtson fejet az utókor is azok előtt, akik életüket áldozták a haza oltárán, legyen az katona vagy polgári személy. A mi és utódaink kötelessége, hogy ápolják hősi halottaink emlékét és sírjait. A „BAG 600 éves” emlékmű kegyeleti helye minden Bagon élt vagy itt elhalt eleinknek

.

Hősi halottaink
1. rész

TEKINTSÜK át az út jobb oldalát! Ott, ahol az Egres patak régi medre 45 fokban keletre fordult, volt a Vágóhíd. A II. világháború előtt a hentesek ott vágták le a nagyobb állatokat, a sertést, bárányt (birkát) viszont otthon vágták le. A vágóhíd építését 1927. július 20-án határozta el a képviselőtestület. Az első és utolsó húsvizsgáló Faska Ferenc molnár volt. A háború után már nem használták, így az 1950-ben megalakult Vörös Csillag TSZCS istállónak használta. Itt épült ki az első központi tanya. A hathegyi tanya csak a hatvanas évek első felében. Az irodaház a Hosszúnyilasi út jobb oldalán, vagyis a Pintér saroktól északra, a Salakos út mellett, az úgynevezett „Községi földeken” épült fel.
      A központi tanya mögött, a Salakos úttól jobbra volt a szérűskert. A patak bal oldalán lévő utat a TSZ lezárta. A Kertalját és a Káposztáskerteket csak az Alvégen, a Juhász saroknál lévő úton lehetett megközelíteni. A szérűskert elveszítette jelentőségét. Ma már az istállókban állatok helyett asztalos munkagépek vannak.
      A Rákóczi-szabadságharcot lezáró szatmári béke idején Bag földesura Esterházy Sándor, aki elsőként kezdett hozzá az allódium kialakításához
      Allódium: ősi jószág, a földesúr kezelésében és tulajdonában lévő ingatlan. Az allódium elidegenítésének szabadságát eleinte némileg földesúri szokások korlátozták, de tulajdonosa már a VIII. századtól szabadon rendelkeztek vele.
      Esterházy Sándor a Galga völgy legnagyobb birtokosa, a jobbágyi osztó földközösségtől 1712-ben 25 szekér szénát, termő rétet vett el.
      Szekér rét = 2500 négyzetméter, kb. 650 kg széna (695 n.öl.).
Az akkori községhatárt ismerve, ez a rét minden valószínűség szerint a Galga és a vasút között lévő terület lehetett (Kisegresek).
      A salakos út, Galga és Egres patak által határolt háromszög maradt legtovább a faluközösség tulajdonában, melyet a Legeltetési Bizottság hasznosított a telkes gazdák jogán. A Galgahíd előtt a salakos úton volt a „Kis-Galgahíd”. Ennek a hídnak az volt a rendeltetése, hogy amikor a Galga kiöntött, a víz ne hordja el a salakos utat. A Kis-Galgahíd alatt mélyebb árok volt, vízzel telve, amelyben sok tarajos gőte élt.
      A tarajos gőte a farkos kétéltűek rendjének, a szalamandrafélék családjába tartozó, megnyúlt testű állatfaj. Farka oldalról lapított, alul és felül úszószegélyt visel. Barna színű testét fekete foltok tarkítják. Hasa sárga. Hímje párzás idején a háta közepén végighúzódó, magas tarajt visel. Magyarországon az állóvizekben és a lassan folyó vizekben mindenütt megtalálható, tavasszal nyáron és ősszel szárazon él. Halastavakban a halivadékot és a halak természetes táplálékát pusztítja. A Galga szabályozásával a híd alja kiszáradt és a tarajos gőték is kipusztultak. Bagon máshol lelőhelyükről nem tudunk.
      A Galgahídon áthaladva, jobbra találjuk az aszódiak sporttelepét. Mielőtt utunkat folytatnánk a Galga jobb partján, s leírnánk a sporttelep történetét, számba vennénk az Aszódhoz csatolt területeket, jegyezzük le, mit tudunk a Galgáról. Bizonyosra vehetjük, hogy a Galga korábban sokkal nagyobb vízhozamú volt, hiszen az aszódiaknak malmot is hajtott, áradáskor sokszor elöntötte a Bagnál az Egres völggyel kiszélesedő lapály jelentős részét.
      Régi térképek bizonyítják, hogy a Galga - kilépve a Bagnál megszűnő szorításából - a Zagyváig szélesen elterülő mocsárvilágban éltette a bujdosót, és takarta az elmúlást. Gondoljunk a hévízgyörki műemlék templomra. Az aszódiaknak is sokszor nyújtott menedéket.
      Anonymusnál a Galga folyó neve „Caliga”, egy 1284-ból származó oklevélben „Kaligria” tehát ez nehezen vezethető le a szláv mocsár vagy a galagonya jelentésű szóból. A nádas mocsárvilág Bag házas telkeitől egészen Aszódig húzódott, akkor még a vasúton túli területre is.
      Ismereteink szerint a Galga patak szabályozási munkáit 1885-től 1903-ig végezték el, melynek eredményeként minden bizonnyal javult a rét minősége, de az 1930-as években még rendszeres volt a Galga kiöntése.
      A nyári zöldárkor, mint a tavaszi hirtelen hóolvadás következtében, szinte folyóvá szélesedett a Galga. Talán ezért is volt olyan kedvelt népdal Bagon a „Viszi a víz a pirosbagi rétet”. A Galga, majd az Egres patak utolsó szabályozása az 1950-es évek első felében volt. A Galga nyomvonala ez alkalommal nem változott, de az Egres patak vize sok helyen új mederbe került. Lényegesebb változások: Kisbagon teljesen új mederbe került, lényegében a felső ág épült ki, amely valamikor a Kisbagi tó felesleges vizét vezette le. Az alsó ág a malmot illetve a fűrészgépet hajtotta. Az 1867-ben Pest-Losonc között megindult vasúti közlekedést megelőző építkezések érintették az Egres patak vonalvezetését is. A Malomárok-patak mesterséges medrébe terelt víz táplálta a „Szent János Malom” vízgyűjtő tavát. (Később ez lett a Turbina malom.)

(folytatjuk)

Dr. Balázs

A PATAK ÉSZAKRÓL délnek tartott. Sodrása köveket mozdított, kimosta a fák gyökereit, s futott, mint akinek sürgős dolga akadt. De amint átbújt a Beri híd alatt, megszelídült. Gyümölcsfák mellett folydogált, nyaldosta a kertek alját. A táj szépsége megbabonázta, andalgásra bírta. A gyümölcsössel szemben a patak másik oldalán házak sorakoztak. Udvaraik tágasak voltak, ablakaik keletre nyíltak.
      Nyár volt. A nap ébredésével egy időben ébredt a patak menti falu is. Ajtók csapódtak, ablakok nyíltak, hinták kezdték meg ingajárásukat. A zajok kiszűrődtek a házakból az utcára, és tovagördültek, mintha találkozóra sietnének.
      Zsuzska asszony - a Márton pék felesége - székeket rakott a diófa alá, a kerti asztal köré. Reggelihez terített.
      - Átjönnek az unokák is? - kérdezte feleségét a sütöde ajtajában felbukkanó pékmester.
      - Már itt is vannak - bólintott az asszony a nyíló kapu felé, miközben mézet csorgatott a kistányérokba halmozott diódarabokra. Zsuzska asszony könnyű ruhát viselt, bokáig érőt, két nagy zsebbel. Ezt utólag varrta rá. Így ha megérkezett a postás az egyikbe az újságot, a másikba a leveleket csúsztatta. Csak reggel olvasta el a küldeményeket. Ilyenkor leült a sámlira, haját egy körfésűvel maradásra bírta, hátát a diófának támasztotta. Először az újsággal kezdte, addig a levelek a zsebében lapultak. A pékmester türelmesen várt, s majd amikor a felesége átlapozta az újságot ő elölről kezdte.
      Olvasását egy finom csengőszó szakította félbe. Lisztet hozott a molnár a malomból. Márton pék összehajtogatta az újságot, a levél visszakerült a borítékba és Zsuzska asszony az asztalterítő alá rejtette.
      - Gyere, Zsuzskám - hívta kedvesen Márton pék élete párját. Holnapra több kenyeret kell sütni, és a kalácsra is többen fognak várni, mint máskor. A vizek ünnepére sok vendég jön a faluba. Az unokáknak szólj, hogy rendezzék a patak partját. A kis fahidat is feldíszíthetik, a lábához pedig rakjanak köveket, hogy csobogjon a patak. Ha nem kényszerítjük a csobogásra még képes lesz megállni, különösen ha megérzi, hogy az ünnepség érte van.
      Zsuzska asszonynak eszébe jutott az a nyár, amikor először jött ide a vizek ünnepére. Itt találkozott Mártonnal, aki a maga sütötte illatos kaláccsal kínálta.
      - Akkor a kalácsot csak neked sütöttem - mondta csöndesen a pékmester. Megérezte, hogy az asszony gondolatai a múltban kalandoznak. Még ma is nagyon szereti, őt választaná most is.
      - Te voltál a legjobb táncosom.
      - Ki más lett volna? Hát nem emlékszel, oda sem adtalak másnak - évődött Márton.
      - Nem is akartam más táncost.
      - Nocsak, mit kell hallanom annyi év után.
      - Jó napot Márton pék - szakította meg a beszélgetésüket az odaérkező molnár. A jövő héttől csak feleennyi lisztet tudok hozni. Azt mondják kevés a búza.
      Márton pék szólni sem tudott. Döbbenten állt. A vevőire gondolt, s az itt élő sok-sok gyerekre, kiknek korlátlanul szelhették a sütödéjéből kikerülő ropogós kenyeret az édesanyák. Errefelé sok gyerek születik.
      - Talán csak egy-két alkalommal lesz kevesebb a liszt. Majd elmegyünk egy másik malomba, és a hiányt onnét pótoljuk. Meglátod nem lesz semmi baj! - próbálta vigasztalni Zsuzska asszony a pékmestert, de ő is elbizonytalanodott, mert eszébe jutott a postás, aki a minap rossz hírekkel tért haza a városból.
      Azt beszélte, hogy üresek a boltok, az emberek rosszkedvűek, éhesek. A pékmester házában csend lett, csak a hajnali sütés előkészületeit kísérte zaj. S ahogy teltek a hetek, úgy zsugorodott a liszteszsák. Márton pék többé nem ment ki a boltba. Zsuzska asszonyra bízta, hogy próbálja igazságosan elosztani az egyre kevesebb kenyeret.
      Az emberek féltek, bezárkóztak otthonaikba. Valami készülődött.
      S egy reggel a hinták csikorgása helyett fegyverek ropogtak. A régóta készülődő vihar tombolt, elsodorta az embereket, s nagyon távoli tájakra röpítette. Oda, ahol a nap ritkán süt, s ahol zárkába van az eszme, s a lélek is csapdában vergődik...
      Eltűnt az ifjúság - elapadt a patak, hisz nincs kinek csobogjon. Elszáradt a diófa - ha már a termést senki sem töri.
      Zsuzska asszony az ablakból nézte az elszáradt diófa égre mutató ágait.
      Amikor elvitték a pékmestert, éjszaka volt, még felöltözni sem engedték. Ennek már öt éve. Tegnap a szomszédba hazajött az a két fiatalember, akit Márton pékkel együtt hurcoltak el. Zsuzska asszony reménykedett.
      Besötétedett. Apró jelzőtüzek gyúltak az égen. Lefeküdt, hamar elnyomta az álom.
Még alig hajnalodott, amikor lármára ébredt. Futó lépések zaja verte fel az utca csendjét. Kopogtak az ajtón. Zsuzska asszony magára kapta a köntösét s remegő kézzel nyitott ajtót. Márton pék állt előtte, haja ősz volt, sovány testét rongyok takarták.

      „Adjunk hálát a jó Istennek, hogy megengedte élni Krisztus urunk születésnapját. De nem búval, bánattal, hanem sok örvendetes nappal. Adjon az Isten bort, búzát, békességet, a jószágokban bőven szaporodást!”

      Így szólt a pásztor (tehenész, gulyás) köszöntése karácsony estéjén. De mivel a falu már nagy volt, a pásztorjárást folytatta a két ünnep közötti napokon.
      Tóth Elek a 30-as években sok éven át volt a község pásztora. Nagycsaládot nevelt, így a gyerekekből mindig akadt bojtárnak való.
      A köszöntéskor a hóna alatt vitt egy köteg fűzfavesszőt. A jókívánságok után a ház asszonya bal kézzel és köténnyel burkoltan öt szál vesszőt húzott ki, s a köszöntést borral, szalonnával, kaláccsal ajándékozta meg.
      Tóth Elek volt az utolsó pásztor, aki még a köszöntéskor (pásztorjárás) szűrt öltött magára.
      A fűzfavesszőt három helyen összekötözték és az ágy végében helyezték el, a gyerekek bánatára, mert ha rosszalkodtak, előkerült a korbács

      A Katona család 1996. szeptember 14-én tartotta nagy családi összejövetelét, melyen Katona Katalin (1976), akinek apja Katona Miklós (1936), akinek apja Katona Mihály (1911), akinek apja Katona György (1870), akinek apja Katona András (1841), akinek apja Katona András (1798), akinek apja Katona András (1779), akinek apja Katona István (1747), akinek apja Katona Mihály ( ? ) szavalta el Mécs László „Fényt hagyni magunk után” című versét.

Fényt hagyni magunk után

Az élet örök búcsúzás.
Ó bár csak tudnánk távozáskor
fényt hagyni, mint a Messiás,
belészeretni a szívekbe,
apostolokba, mártírokba,
hogy átadják a századoknak,
a századok az ezredeknek!

Fényt hagyni, mint Messiás!
Vagy legalább, mint az anyák,
kik egyre jobban megragyognak,
minél sötétebb lesz az éj,
és minél jobban porlanak,
a bánat barna hant alatt.

Fényt hagyni, mint a jó anyák.
Vagy legalább is, mint a gyár,
amely almákba és diókba
szerette édes álmait,
és édességével világít
a hosszú, hosszú tél alatt.

Fényt hagyni, mint a drága Nyár.
Vagy legalább is mint a nap,
melyet elnyelt az alkonyat,
de a legbúsabb éjben is,
világít még a gyöngyvirágban
a liliomban, mécsvirágban.
Az életünk olyan törékeny,
szent fényt hagyni volna jó!

      Így dalolt a költő:
       „Hozzatok virágot, harmatos rózsát, illatos jázmint, fehér liliomot, és szórjátok lábai elé a virágok fehér Asszonyának, Máriának a Titkos Értelmű Rózsának!
      Gyújtsatok fényt, fehér gyertyát, lobogó szövétneket, lángoló üstököst, és vonjátok ragyogásba a fényesség fehér Asszonyát Máriát, a Hajnal Szép Csillagot!
      Zengjetek éneket, drága dalt, halk himnuszt, olvadó melódiát, és köszöntsétek szent harmóniákkal a szférák fehér Asszonyát, Máriát, a Zengő Arany Házat!”

       Ezekkel a gondolatokkal kívánunk minden olvasónknak szeretetteljes karácsonyt, olyan boldog újévet, hogy fényt hagyjunk magunk után!

a HBT elnöksége