NEM MINDIG hálás dolog a tényekről írni, még akkor sem, ha azok oly közel állnak a sorok írójához. Különösen akkor, ha maga is részese volt a népművészet kibontakozásának, és azon ma is munkálkodik. De ha felvállaltam a helytörténet kutatását célul tűző társulat vezetését, akkor legalább saját magamtól elvárhatom, hogy szót emeljek - a névadó Muharay Elemér iránti tiszteletem jeleként is - azon sok zavaros teória ellen, amely hosszú évek óta jelentkezik a népi együttes kialakulása megalakulása kérdésében.
      Soraimban tényeket közlök és nem feltevéseket. Ha csak a visszaemlékezésére hagyatkozik az ember, negyven év távlatából tévedhet is. A helytörténetírással szemben is támasztható a tények feltárásának igénye. A fő kérdés az, hogy mikor alakult az együttes. 1950-ben, ahogy az oklevelek és a szórólapok hirdetik, vagy 1952-ben, amely dátumot a Helytörténeti Baráti Társulat is képvisel. Mi is tudjuk, hogy Petőfi a magyar líra legnagyobbja, akár Kiskőrösön, akár Kiskunfélegyházán született. Az együttes története része Bag történetének, és mint ilyen, számunkra nem közömbös.
      Talán ne menjünk vissza 1741-ig, amikor „Hangácson” „kit-kit érdeme szerint büntetnek azért, ha cselédnek, szolga vagy szabados legénynek és azok közé elegyedett lányoknak, menyecskéknek fonó tartására, muzsikálásra, táncolásra, tollfosztásra szállást ad. ”
      Bagon is volt fonó.  Társulatunk fotóarchívumában van egy fénykép, amely az aszódi kastély udvarában készült. Rajta népviseletbe öltözött lányok láthatók, és H. Balázs Antal, aki 1924. április 26-tól 1926. november 23-ig volt bíró, tehát a fotó a két dátum között készülhetett.
      Bagon 1935-ben kezdődött a Gyöngyösbokréta. 1936. június 13-14-én a Budapesti Júniusi Hetek rendezvénysorozaton szerepeltek. 1949-ben augusztus 7-én tartottuk az aratóünnepséget. Az ünnepi meghívóban ez olvasható: „ünnepélyt és vidám felvonulást rendezünk, népitáncokkal egybekötve”.
      Az első tanácsválasztás 1950. október 22-én volt, a szavazókörök előtt a felsőosztályos lányok énekeltek, táncoltak. Az új felépítésű tanácsi szervek 1951 őszén kulturális versenyt rendeztek (akkor mindenre versenyt szerveztek) a bagiak Hévízgyörkön léptek fel eredményesen. Ezzel egyidőben a DISZ (Demokratikus Ifjúsági Szervezet) „járási kultúrversenyt” hirdetett meg, melyet a Népművészeti Intézet Néprajzi Osztálya szakmailag segített. A versenyfelhívás már magasabb igényt támasztott, így pártvonalon sikerült elérni, hogy engedélyezzék Nagy Flóriánné felkérését, aki a megfelelő hozzáértés birtokában volt. 1951 decemberében kezdtük a szervezést (házalást), és 1952 januárjában már a próbák is megkezdődtek.
      Muharay két fiatal munkatársával (Balla Péter és Tímár Sándor ) 1952 januárjában járt először Bagon, és megtekintette a próbát az iskola emeleti termében. Nekem is ez volt az első találkozásom Muharayval, ami később többször is megismétlődött. Egyetlen, 1953. január 22-én kelt, nekem írt levelét őrzöm. Természetes, hogy ettől Muharay és Bag kapcsolata sokkal gazdagabb.
      Mivel akkor semminemű támogatásban nem részesült az együttes, zsebből gazdálkodtunk, amelynek bevételi oldalát a táncmulatságok és színdarabok bemutatása gyarapította. A próbákon később - (Purci) Katona András kocsmájában - nagyon sok néző is részt vett, akiktől 1-1 Forint hozzájárulást kértünk. Az elszámolás ma is megvan. Megvannak a pántlikák, a féketők, a mellények (pruszlikok), csizmák számlái is. Ma már az sem titok, hogy az öregek meg sem mozdultak, amíg az öt literes kanna bort elő nem vettük. Borról pedig még ma sem lehet számlát csatolni, nemhogy akkor. Annak érdekében, hogy a zsebből való gazdálkodást némileg fedezzük, 1952. január 22-én végrehajtó bizottsági ülés elé terjesztettem a népi tánccsoport megalakítását és támogatását. A vb. 7/1952. számú határozatában a javaslatot elfogadta.
      A fentiek miatt mondjuk mi, hogy a népi együttes 1952-ben alakult. Az együttes szót csak azután használhattuk, amikor a műsorunkban volt tánc, népi játék, népi szokások felelevenítése, népi komédia.
      Véleményemet már többször kifejtettem a vezetőknek, de eredménytelenül. Ők csak jobban tudják (?) De nézzük meg, a névadó Muharay mit ír az 1953-ban megjelent „Három népi együttes, három népi játék” című munkájában: „Az 1952. évi járási kultúrversenyen új népi együttesek tűntek fel ... Bag, Galgahévíz, Tura népi együttese.” Máshol: „...csoportunk 1952 februárjában alakult...” Vagyis ha Muharay 1953-ban azt írja, hogy 1952-ben alakult az együttes, akkor legalább az ő nevét felvett együttes ne írjon mást.
      Azóta sikerekkel, kudarcokkal eltelt több mint két évtized. Minden véleménytől független tény, hogy 1952-től a bagi népi együttes sikeres működést mondhat magáról.
      Az együttes egyik szép rendezvénye volt az, amelynek meghívóján ezt olvashattuk: „Szeretettel meghívjuk a Muharay Elemér Népi Együttes asszonykórusának 10 éves jubileumi műsorára 1987. március 15-én 17 órára.” A megjelentek gazdag műsort láttak, és szép élménnyel tértek haza. Igaz, sem a műsorban, de még az ünnepi köszöntőben sem esett szó nemzeti ünnepünkről. S megint a dátummal van némi gondom, ugyanis a bagi népi együttes 1976-ban vette fel a Muharay nevet. Az együttes abban az időben hullámvölgyben volt, amikor Polonyi Péter járási népművelési felügyelő javaslatára, kisebb ünnepség keretében felvették a Muharay Elemér Népi Együttes nevet. Mint az együttes volt vezetőjét, engem is meghívtak az ünnepségre, és a tagok megajándékoztak egy - a címlapon látható - varrott zsebkendővel. Így aztán nem tíz, hanem tizenegy éves évfordulót tartottunk, de ezt rajtam kívül más nem tudta...
      E sorokkal az alapítóknak, és a ma már több évtizede az együttes munkájában szerepet vállalóknak köszönetet szeretnék mondani.
      Időközben az együttes egyesületté szerveződött és sok elismerést, megbecsülést tudhat magáénak. Elég, ha csak a hagyományőrző együttesek harmadik, Bagon megrendezett országos találkozójára gondolunk. Igaz, az önkormányzat sem fukarkodik az anyagi támogatással.
      Ez volt a véleményem az egyesület munkájáról, de egyet kell értenem azzal a felháborodással, mely babérokat tépő viharként zúdult a községre január 18-án, amikor a televízióban vetíteni kezdték a Feltámadás Makucskán című filmet. Meggyőződésem, hogy a műsorban résztvevők maguk sem tudták, milyen szereplésre csábítják őket. De a vezetők csak tudták? Ismertem Muharayt, ő nem ilyen népi játékot álmodott a filmszalagra.

dr. Balázs József
a társulat elnöke

ÚGY GONDOLTAM, nyolc napon belül elmondhatom azt a köszöntőt, melyet Deme Józsefnétől hallottam: „Boldog újesztendőt kívánni jöttem én, ennek a sugárzó napnak reggelén.” Így kerestem fel Boris nénit, községünk legidősebb szülöttjét.
      Rédvai Boris néni a 95. évéhez közeledik. Férje utáni neve Katona Pálné, de mivel Bagon több Katona Pálné is volt, ő tovább vitte magával lánykori nevét. Ezért ma is mindenki Rédvai Boris néninek hívja. Lányai is a Rédvai nevet vitték tovább.
      A jókívánság elmondása után Boris néni hellyel kínált, nehogy elvigyem az álmát. Érkezéseimig könyvéből imádkozott, de szemüveg nélkül. Beszélgetésünk során sok mindenről szó esett. Kérdéseimre egyértelműen válaszolt, bár - mint mondta - van, ami csak éjjel jut eszébe, amikor a gondolatait rendezi.
      Érdeklődésemre, mikor született, csak annyit mondott, hogy kilencszázba, de mindjárt hozzá is tette: 1900 július 27-én. Elmondta élettörténetét részletesen, melyet itt most leírni nem tudok, de hasznos lenne, mert a hiteles tanúk lassan elmennek. Ő tényleg elénekelheti, hogy „Sokat arattam a nyáron, keveset feküdtem az ágyon.” Mert bizony sok nyáron a pajtákban pihenték ki fáradalmaikat. Ahogy ő mondta, „talán a földet is körül érné az a sok kéve kötél, amit én csináltam.”
      Ahogy férjhez ment, a Kiskőrös utcai házukból a „Dudás közbe” ( ma Malom utca) került. A szélső házban lakott Dudás Ádám, tőle kapta a köz a nevét. Itt mindenki kőtörő volt - Boris néni férje is - akik sokszor hetekig nem tértek haza, a kőút oldal volt a fekhelyük.
      Ha faluban dolgoztak, akkor a tehetős gazdák megengedték nekik, hogy az istállóban pihenjenek meg. Fizetségül este segítettek az állatok megetetésében.
      Ahogy a család szaporodott, látástól vakulásig kellett dolgozni. Ki tudná azt megmondani, hogy Boris néni hány szoknyát ráncolt be életében ? Nem állt rá mindenki keze erre a munkára, a gazda asszonyok nem is értek rá. Ha egy bagi asszony ránézett a szoknyára, azt is meg tudta mondani, hogy ki ráncolta be.
      Valamikor a Rédvai nevet y-nal írták, még a nagyapja is úgy írta, de hogy mikor maradt el az „y”, azt ő már ugyan meg nem mondja. „Dehát mindegy - mondta - nincs, aki tovább vigye a Rédvai nevet. Úgy lesz a miénk is, mint a Grúz név. Grúz Angyél meghalt, a gyerekei még Grúzok, apjuk után Katonák, a lányaim is Rédvaiak, pedig ők is Katonák.”
      Mondom Boris néninek, olvastam, hogy Rédvay Pál 1907-ban kérte az akkori elöljáróságot, hogy állapítsák meg e bagi illetőségét. A kérelmét elutasították, mondván, hogy Bagról 1888-ban elköltözött „Somodikra” és ott, mint kinevezett pályaőr dolgozott.
      „Emlékszem Palya bátyámra. lehet, hogy ő volt az első kinevezett vasutas Bagról. Lajos öcsém, viszont az utolsó volt, aki Bagról a huszárokhoz, ha jól emlékszem Kecskemétre, bevonult. A háborúban maradt. Van még valahol egy levél, amit a frontról írt nekem, lehet, hogy megkerül.”
      Nem akartam a sok kérdéssel kifárasztani, de ő csak marasztalt: „Te is Dudás közi vagy, beszélgessünk még.” Beszélgettünk. Beszéde kerek, gondolatai szépek. Minden nap felkel, maga öltözik, lánya reggelente a régi szokás szerint megfésüli. Imádkozva várja az első pénteket, akkor az oltáriszentséget magához veszi. Ő lelki békében él. Amikor elköszöntem tőle, ő csak ennyit mondott: „Úgy engedje a jó Isten!”

      „NEM TRÉFASÁGNAK OKÁÉRT MULATTUNK”, vagyis nem szórakozásból töltöttük az időt; fordíthatnánk mai magyarra az egyik régi betlehemes játéknak a befejezését. Jól rámutat arra, amit Bálint Sándor, a néprajztudós Őrzött meg: „a karácsonyi játékok” a paphiányos időkben (például a törökdúlás idején) az igehirdetést pótolták, a szent ügy iránt lelkesedő emberek által.
      Ha ezért tesszük ma is, akkor teszünk jót, s hogy ezt még jól is tegyük, vagyis a szereplőknek se csupán színész teljesítmény legyen (ebben a műfajban az is csak eszköz a lélek üdvösségére) ismét csak Bálint Sándort idézem: „kellő komolysággal, a liturgikus szolgálat igényével adják elő.”
      Amikor ezt, a paphiányt pótlandó licenciátusi gyakorlatban nagyobb legények tették, akkor „a tanulás és játékok ideje alatt - tehát adventtől vízkeresztig - nem járhattak lányos házakhoz, világi nótákat nem énekelhettek, tartózkodniuk kellett szeszes italoktól”, lelkigyakorlatszerűen éltek, ha tehették. elmentek „papos helyre”, előbb szentgyónást, szentáldozást végezni. Így volt remélhető, hogy szavaikon, mozgásukon átsejlik számukra, ez „szent ügy”.
      Mi is így készültünk, amennyire ezt meg tudtuk sejtetni, annyira volt jó téve részünkről. Az aszódiakkal való „szerepcsere” így ugyancsak Bálint Sándor kutatásai (Karácsony-Húsvét-Pünkösd; Szt. István Társulat 1973. 43-46. o.) nyomán való. „Amikor megállapított napokon a szomszédos községbe mentek...,s valahol a játékok idején megszólalt az evilági muzsika... azonnal otthagyták a falut. Mint mondogatták: mi nem vagyunk komédiások.”
      Ha a kedves résztvevők is így fogadták iparkodásunkat mindkét helyen, akkor nekik is lelki üdvösségükre segítő lehetett, és nem csupán „szórakozás”.

A BAGI NÉPFŐISKOLA keretében előadást tartottam a bagi szőlőkultúra tapasztalatairól és a bagi szőlőhegy történetéről. A népfőiskola rendszeres hallgatója, Drávay Gábor barátom az egyik előadást követően egy könyvvel örvendeztetett meg. Nagyapjától, Drávay Jánostól kapta, aki hat évig (1927. 05. 17-től, 1933. 04. 29-ig) volt községünk köztisztelt bírója.
Nemes és hasznos munkájával kiérdemelte, hogy a háza előtti teret (Hunyadi tér) az akkori (1950. 08. 13.) képviselőtestület Drávay térnek nevezte el. A megtisztelő döntés községünk történetében egyedül álló volt.
      A könyv nem más, mint az 1898-ban, kéthetente megjelenő „Gyümölcskertész” szaklap könyv alakba kötve. Nagy érdeklődéssel olvastam Matthiász József cikkét, amelyben a „Magyarország Ezeréves Emléke” szőlőfajtával foglalkozott. Sok termesztő azt a „Raisin de Calabre”-i fajtával azonosította. Matthiász szerint az „Ezeréves” egy magyar fajta, mely jól tűri a nedves talajt, kevésbé érzékeny a peronoszpórára, fürtje laza és eléri a 0,5 kg-ot is.
      Különös érdeklődésem azzal magyarázható, hogy Mihály sógorom (Boda Mihály, közismerten kertészkedő ember volt ) kertjében lugas-szőlőnek nevelve, gyönyörű „Ezeréves” szőlőtőkék voltak. Ebből a tőke családból került apám kertjébe, mint elálló csemegeszőlő. Nem volt szabad szemezni, mert szüret után édesanyám az elsőszobában, a gerendákba vert szögekre felkötözte és mint egyedül álló csemege szőlő került az asztalra, sokszor még húsvét táján is.
      Édesapám minden évben Gyertyaszentelő Boldogasszony napján, egy pár szál szőlővesszőt vízbe téve, napról-napra figyelte azok fejlődését. A szőlővesszők hajtásáról -1994-ben is - az őszi termésre sok értékes következtetést tudott levonni.
      Köztudott, hogy a vízben gyökereztetett szőlővessző - kiültetve - ritkán marad meg. Három éve innen kaptam én is egy gyökereztetett vesszőt édesapámtól, melyet elültettem, ápolok. Remélem, hogy a magyarok bejövetele 1100 éves évfordulójára teremni fog „Magyarország Ezeréves Emléke”.

Dr. Balázs József

Azt írják az északi harctérről
Véresen ment le a nap az égről,
Sok vér kifolyt az idegen földbe,
De sok magyar aludt el örökre.

Isten veled kis falum örökre,
Kimegyek én meghalni belőled,
A szívemet gonosz golyó járja,
Lesodor a hegyek oldalába.

Fehér galamb száll az állomásra,
Isten veled, babám utoljára,
Isten veled, nem fogsz többé látni,
Tudom, fog az árva szíved fájni.

Azt írta egy kislány a harctérre,
Él-e vagy hal az ő szeretője?
El-e vagy hal, gondol-e még rája?
Valahol az idegen országban.

Azt írják a kislány levelére:
Öltözzön a szívé feketébe!
Szeretője hűségesen várja!
Oda fönn a fényes mennyországban.

Adatközlő: Tamás Jánosné Deme Margit