Igencsak apró gyermek voltam, amikor már csavarogtam a környék közelebbi és távolabbi helyszínei között. Ezek egyike volt Sápi Juli néni bögrecsárdája, amely légvonalban legfeljebb száz méterre lehetett tőlünk. Ha az árok medrének a megmászását is hozzászámolom, talán tíz méterrel növekedett a távolság. Vagyis nagyon is közel volt hozzánk.
Juli néni aranyos, kedves asszony volt. Ezt tartották róla a felnőttek is, magam pedig ? koromnál fogva ? kifejezetten szimpatizáltam vele. Ugyan miért is ne tettem volna, hiszen időnként megkínált egy kis édespálinkával, s jókat kacagott, amikor hazafelé menet bucskáztam egyet-kettőt az udvarról kivezető úton a hóban. Ez viszonylag könnyen ment, már csak azért is, mert a ház portája kicsit lejtett az utca irányába.
Legtöbbször potyáztam, mert Juli néni örömét lelte abban, ha egy kicsit berúgathatott, de olyan is előfordult, hogy közölte: ?Hozzá? pízt!? Ekkor hazaballagtam, hogy kérjek pár fillért édesapámtól, s ha éppen nem ért rá, nekem pedig nem volt türelmem kivárni, amíg végez éppen aktuális munkájával, elvettem magam valamennyit a kerek formájú fonott sárgarézkosárból, amelyben az aprópénzt tartották, s iszkiri? Már mentem is. Egy ilyen alkalommal édesapám ? éppen végezvén az aktuális munkafolyamattal ? utánam szólt, amint éppen iszkoltam át az árkon, hogy ?Öcsikém, hová mész? Még nem adtam pénzt.? Mire hetykén válaszoltam, hogy ?Már van!? Volt is a markomban öt forint. Ezt látván édesapám megkérdezte: ?Hogy mertél belenyúlni a kosárba?!? Mire én ? az apró gyermekek bölcsességével ? csak annyit mondtam: ?Maradt még ott neked elég!?
Mit csináljak? Szerettem emberek között lenni, ott pedig sokan megfordultak: elsősorban felnőtt férfiak a környékről, de a harmadik világháborúra készülődő hadsereg Bagon gyakorlatozó katonáinak parancsnokai is, s nem utolsó sorban Pandúr Péter bácsi is, aki kétségkívül az egyik legismertebb személyisége volt a településnek. Úgynevezett városi meséi ? több mint száz mese három kötetben kiadva ? ismertté tették a néprajzzal foglalkozó szakemberek körében is, de ezt a tényt már csak felnőttkorom küszöbén, egyetemi éveim kezdetén ismertem meg érdemben. Viszont arra még emlékszem, hogy halálakor egy meséje elhangzott a rádióban felvételről Péter bácsi előadásában.
No de ne vágjunk a dolgok elébe! Szóval Péter bácsi is törzsvendég volt Juli néni intézményében. Kissé rőt bajuszára, rekedtes hangjára emlékszem, s arra is, hogy elég rosszul látott. Bagózott is ? hogy pipázott-e vagy csak cigarettázott, arra nem emlékszem ?, s a dohányfüst a bajusz színét és a hang érdességét mindenképpen karakteresen meghatározta, vagy legalábbis befolyásolta. Hogy a látása miért romlott meg, nem tudom, de Péter bácsi még az ebben rejlő humor lehetőségét is kihasználta, mert időnkét megjegyezte, amikor az italát megkapta: ?Te Juli, ez nincs a vonalig!? Mármint a pohár felső pereme közelében található hitelesítési jelig.
Időnként Péter bácsi a látáscsökkenését kamatoztatta is. Gy. Maris nénivel megfordultak budapesti áruházakban is. (Rossz nyelvek szerint Maris néni áruházi tolvajlással is foglalkozott.) Péter bácsi egy fehér bottal álldogált, s néhány csomagot tartott a kezében. Ha véletlenül gyanúba keveredtek és a lebukás veszélye fenyegette őket, akkor az öregúr nyugodtan mondhatta: ?Kérem, én csak egy öreg, vak ember vagyok. Valaki a kezembe nyomta a csomagokat. Semmi közöm hozzájuk.? Hogy aztán ebből mit hittek el az illetékesek vagy mit nem, arról semmilyen ismeretem nincsen.
Időnként visszagondolok ezekre az emlékekre. Úgy 1952-t írhattunk. Pandúr Péter bácsit akkor sokan ismerték. Nem tudom, ki emlékszik még ma is a nagy mesemondóra. A megidézett személyek közül talán már csak én élek, a többiek pedig már csak az emlékeinkben léteznek. S mert megidéztem őket, még egy darabig létezni is fognak.
- szeptember 25.