Itthon az otthon

Palota Galéria, 2016. febr. 5.

Katona Zoltán Itthon-Otthon című tárlata

Katona Zoltán festőművész a magyar képzőművészet felső középgenerációjának egyéni képvilágot teremtő, kiemelkedő alkotója.  Autonóm munkái mellett a Block Csoport alapító, jelenleg is aktív tagja, a kollektív műteremtés külföldön is elismert alkotója.   A korai absztrakt, nonfiguratív, olykor azonban lágy geometrikus vonásokat és figura-csírákat rejtegető, alapvetően organikus formákat hordozó műveinek legfőbb vonása a festőanyag, a mélyen barázdált faktúra hangsúlyozása. Későbbi alkotásait szürreális-metafizikus, vizionárius jegyekkel ruházta fel. A képi fogalmazás konkrétabb, a figuralitás hangsúlyosabbá vált, ám a különös helyzetekben feltűnő arcok és arcromok, maszkok és privát képtárgyak egy különös, komponált valóságot prezentáltak. Újfigurális munkáihoz gyakran használ forrásként fotót, ám azt át- és felülírja, személyes emléknyomokkal telíti, így különleges, olykor a tapasztalati életkereteken túláradó atmoszférát teremt. E következetesen formálódó művészet kitüntetett tendenciája, hogy az anyagszerűtől az életszerű felé vezet.

Nincsenek kicsi és nagy témák, könnyed vagy nehéz technikák. Csak olyanok vannak, amelyek korábban észrevétlenek, periférián hordozottak, felhasználatlanok maradtak. Jelen tárlat az elmúlt néhány évben született, a szülőfalu légköre által inspirált munkákból válogat.  Pasztellel és vegyes technikával fogalmazott csendéletek, régi emléknyomok és friss élmények közvetítői.  A technika ellenére, vagy inkább annak magas szintű használata révén e tárlatanyag munkái gazdag és eleven festőiséget tükröznek.

E munkák közös vonása a lírai, sőt elégikus jelleg domináns volta.  Olykor a képzeleti, az álombéli és a valóságos egymással összenő, miként gyakran múlt a jelennel. A látvány, a képesített képzeleti és a gondolati élmény egyenrangú képalkotó elemként jelenik meg.

A tárlat címadó, Itthon-otthon (Idézetek) megnevezéssel felruházott, csaknem barokkos, ám letisztult zsúfoltságot árasztó munka összefoglaló, szinkretista alkotás. Az életmű korábbi periódusaiból átemelt téma és képidézettekkel tűzdelt.

A kép jobb alsó sarkában, kissé megbújva, eljelentéktelenítve: házikó álldogál. Kicsi, hiszen ikon, csak jel – valami nagyobb egységre utaló. A képfelületen a képi narratívák szinte vetélkednek az elsőségért – melyik mondódjék el előbb. A szőlőtőkén, fürtök közt álló-feszülő fiú, vagy a kékbe öltözött, a megtérőt fogadó Stabat Mater nőalak, a Fájdalmas Anya; netán a háttal ábrázolt, félretekintő fiú, akinek vállán megnyugtatóan alszanak el a fogadó, ölelő kezek, amelyek egyike valamiféle dobozból nyúl ki. A kép kulcsa, hogy egyszerre vagyunk kint és bent. El lehet, és talán el is kell hagyni a házat, hogy visszatérhessünk. Mert visszatérni nyilván csak oda lehet, ahol egyszer, korábban már jelen voltunk, elidőztünk. Miközben az erős szimbolikus holdudvarral felruházott archetipikus történetek egymásra következését szemléljük, talán tudatosul, hogy a magunk történetét is olvassuk.

Az Idő egy köntös képében ölt alakot. A lenge ruhadarab erősen feminin jellegű. Egy arc látszik belegombolva. Noha az idő múlását jegyző óratest láthatatlan, feltáratlan, örökös jelenlétét a maszkulin képzeteket keltő, megbúvó inga jelzi, méri.

Az Aranyfényben című alkotás bizarr képzetet tár elénk. Képfelületét babaarcok, gyermekfejek sokasága telíti. Tekintetük helyén súlyos a szemüreg mélysége, holott az arcok olykor pirospozsgásak, fényekben tündöklők.  A középtájra terített glóriás aranyfény egyes pontokon kitakart, keretét élesen megnyíló négyzet alkotja, zárja le. A kép talán vétlen aprószentek emlékezete régi időkből.

Az álom könnyű, mert matéria nélküli, testetlen. Persze mindig mégsem lehet az. Könnyű, noha olykor terhe, súlya nő, elnehezül. A Könnyű álom című alkotás középponti figurája egy hátára fekvő, talán szunnyadó, talán önfeledt játékba merült macska. Az álom neki könnyű. Környezetében egy idős asszony portréja, tőle balra egy férfié. A macska könnyű álmát ők vigyázzák, s hasonlót remélnek.

Itthon, otthon. Egy vidék, egy ház, amely otthonként szolgál. Az itthon, amely otthon – újra itthon. Hazatérőben.

Katona Zoltán festészete valamiképpen azt példázza, hogy nem kell elhagyni a falu határát, úgy is kiismerhetővé válhat a világ. Hiszen otthonról ugyanaz látszik, mint a világban, még ha kissé másképp is. Persze e felismerésér elnyeréséért útra kell kelni és visszatérni. Ma már nemigen hagyja el a falut. Sokszor csak a műterem ablaka előtt ül vagy áll. Nappal fényes a kitekintés: a kertre, a szomszédéra is. Ám esteledvén egyre inkább csak önmagát látja, kutatja, lesi meg. A létező a benne lüktetőn múló létezést. Ennek lehetőségeit, mikéntjét mérlegeli, egyensúlyozza.

Balázs Sándor