Emlékirat

Emlékirat.

Bagon születtem 1919. december 13-án. Apám napszámos ember volt. Családunkban két fiú, és egy leánytestvérem volt. A hat elemis iskola elvégzése után, 16 évesen apámmal jártam napszámos munkát végezni, mivel a családnak apám keresete kevés volt.                                                                                                                                                  Pályamunkásnak 1938. október 7-én vettek fel a MÁV -hoz. Többszöri elbocsátás után (6 hónap után véglegesíteniük kellett volna a dolgozókat, e helyett inkább elküldték őket), 1939-ben véglegesítettek. Fűtőházhoz sikerült átkerülni, mozdony szén-kiszerelő munkakörbe. Itt segédmozdony fűtőként dolgoztam. Ezen időszak alatt beiratkoztam Pécelen középiskolába, amit sikeresen el is végeztem.                                                                                  

1942-ben bevonultam katonának a Budapesti 101/2-es Híradó Zászlóaljhoz, ahol gépkocsivezetői kiképzést kaptam. Kormányrendeletre 1943-ban leszereltettek, és Győrbe irányítottak a fűtőházhoz mozdonyfűtő beosztásba.

A háború alatt német kivonulás és orosz bevonulás után Győrből haza akartam jutni. Mivel semmiféle közlekedés nem volt, gyalog indultunk haza többedmagammal. A város szélén forgalmat irányító orosz katonákkal találkoztunk, akik leültettek a járda szélére bennünket. Estefelé amikor több százan már összegyűltünk, az oroszok erősítést kértek, és ötösével felsorakoztattak, majd elhagyott zsidó lakásokban helyeztek el bennünket. Ez egy szombati napon történt és hétfőn egy gyalogsági laktanyába kísértek át. Amikor már több ezren voltunk, azzal biztattak bennünket, hogy igazolást kapunk és haza mehetünk, miközben egy kiterített pokrócra értékeinket ki kellett rakni. Az a hír terjedt, hogy gyalog megyünk Pestre, és ott fogjuk megkapni az igazolást. Győrből, a budapesti Kerepesi úti laktanyába, 3 napi gyaloglás után érkeztünk meg.

Innen, 1944. decemberében, Kőbánya-alsó pályaudvaron bevagoníroztak, majd elindult a vonat Záhony felé. Ott egy hetet töltöttünk, ahol újra bevagoníroztak minket és a szerelvény elindult velünk a Szovjetunióba. Mariupolba vittek bennünket, ahol egy romos, volt bútorgyár udvarán lévő sátorokban helyeztek el bennünket. A fogolytáborban 4 évig, mostoha körülmények között dolgoztam, mint vasgyári munkás. 1948. november 4-ig tartott ez a kényszermunka, míg végre hazajutottam. 1949-ben megnősültem. Visszakerültem a MÁV -hoz, ahol szakvizsgákat tettem le és úgy kerültem át a forgalomhoz Józsefvárosba, mint forgalmi szolgálattevő, majd 1951-ben Isaszegre.

Rákoson, a fűtőházban voltam beosztásban, 1956. október 23-án, amikor hírek szerint kitört a forradalom. Munkahelyünkről mindenki igyekezett haza családjához, így én is feleségemhez és 6 éves kisfiamhoz. Másnap szüleimet akartam meglátogatni. Utam a Tanácsházán keresztül vezetett, ahol láttam, hogy illetéktelen egyének azt kiabálták, hogy: “Kitört a forradalom” és „Majd mi, rendet teremtünk!”

A tömeg egyre gyűlt, atrocitásoktól kellett tartani (gyújtogatás, törés-zúzás stb.) és én ettől iparkodtam őket távol tartani. Követelték az aszódi rendőrség által elvitt 4 ember azonnali szabadon bocsátását. A párttitkár, Filóné beszólt az aszódi rendőrségre hogy mire készülnek itt az emberek, mire ő azt a választ kapta, hogy fél óra múlva otthon lesznek a „fogva-tartottak”. A párttitkár hangos bemondón közölte ezt a hírt. Az összecsődült nép meghallván a párttitkár hangját, ordításba kezdett: “Még most is ő beszél a mikrofonba. Nem volt eddig elég? Gyerünk be, tapossuk ki a …!” Mire én figyelmeztettem, hogy hallod mit beszélnek, menjél haza és feküdjél le. Szót fogadott és elment haza. A tömeg be is jött keresni. Kérdezték tőlem, hogy hol a Filóné? Én azt válaszoltam, hogy nem tudom. Mivel a tömeg egyre nagyobb lett, azon gondolkodtam, hogyan lehet a rend fenntartása érdekében a tömeget lecsillapítani. Egy csendes felvonulás jutott az eszembe. Egy piros-fehér-zöld zászlót kértem a régi volt tanácstitkártól, Balázs Józseftől, és egy 9 éves kisfiú kezébe adtam azzal a tudattal, hogy elvezetem a tömeget a Tanácsháza elől.

Felszólítottam a tömeget, kövessék a zászlót vivő kisfiút egy csendes felvonulás céljából. A magyar Himnuszt és Szózatot énekelve vonultunk Bagon. Az óvodánál haladva adták tudomásomra, hogy a volt TSZ elnököt, Szarkát, a fia lakásából kihozták és ütlegelik. Én a felvonuló tömegből kiválva odasiettem. A verekedők kezéből kiszabadítottam őt és a lakásba visszakísértem. Utána visszamentem a felvonulókhoz. A felvonuló tömeg visszaérkezett a kiindulási helyre, ahonnan az emberek hazamentek. A tömeg feloszlott.

 A rádióban bemondták, hogy Pesten győzött a forradalom. Bagon több társammal együtt megalakítottuk a Forradalmi Bizottságot. Bence József elnök lett, engem pedig elnökhelyettessé választottak. A bizottság 12 tagból állt a régi tanács-tagokkal együtt.

A szovjetek bevonulásáig, 1956. november 4-ig, működött a Forradalmi Bizottság. Feladatunk a rend fenntartása volt községünkben, amit sikeresen el is végeztünk.

Segítettük például a pesti harcosokat 2 autó élelemmel, a lakosság kenyér ellátását biztosítottuk. Mivel a lakosság dolgozni nem tudott, életfenntartásuk veszélyben volt. Az aszódi banknál pénzt vettünk fel, és 400 -500 Ft-okat adtunk a dolgozóknak.

A bagi erdőkben egy nagyfokú erdőirtás kezdődött. Az emberek nem csak tüzelőjüket szerezték be, hanem építkezéseikhez is irtották a fákat. Ennek megakadályozásában részt vettem.

Az ideiglenes Kádár kormány megalakulása után bizottságunkat fel kellett oszlatni, a régi vezetőség visszavette az irányítást. 1956, december elején munkahelyemre szüleim telefonáltak, hogy keresett a rendőrség, és azt az üzenetet hagyták, hogy másnap jelentkezzek az aszódi rendőrőrsön. Ennek eleget téve jelentkeztem a rendőrparancsnokságon.

Az ott lévő barakk épületbe több társammal találkoztam, akiket már előbb vittek oda. Később kihallgatásra felvittek egy tiszthez, aki azt mondta, hogy az az eljárás van, mint a többivel. Visszamenetelemkor kérdeztem őket, hogy milyen eljárást kaptak. Ingüket felhúzva, lábszárukat megmutatva tudatták hogy kékre voltak verve.

Majd 3 óra lehetett, az egyik ügyeletes rendőr nevemen szólított.  Fölvitt az egyik helyiségbe, ahol egy Demeter nevű rendőr hozott 6 gumibotot, amit 6 rendőrnek szétosztott. Azt mondta, hogy úgy beszéljek, hogy ezt mind „eltördösik” rajtam.

Jött a vallatás. -Ki dobta le a vörös csillagot a Tanácsházáról? -Nem tudom (tényleg nem tudtam) Ezután a 6 rendőr – 2 elől, 4 hátul – ütlegelni kezdett. Újra kérdezték, tudom-e már? A verés 2-3-szor újra megismétlődött az iskola csillagának levétele miatt. Utána lefektettek egy vaságyra, mert nem bírtam talpon maradni. A cipőm levették és két rendőr mind a két talpam hólyagosra verte. A 24 órai szolgálattól és az ütlegelésektől elaludtam. Úgy érezték, már nem is élek. Orvost hívtak. Orromat befogva, levegő után kapkodva, hallottam hogy azt mondják él, él!

Harmadnap egy vöröskeresztes autóba tettek és Budapestre az Aradi utcai rendőrségre szállítottak. Ott az erős fájdalom miatt kikopogtam az ajtón, és orvost kértem. Az orvos – látván a feketére vert hátam, és feldagadt lábfejem – kérdezte: mit akarok. Arra kértem az orvost, hogy mivel nappal lefeküdni nem volt szabad, engedélyezze a fekvést nappal is. Ö erre megkérdezte a rendőrt, hogy vizes gézborogatást lehet-e adni nekem. Ezt a rendőr teljesítette.

Nyolcvan órás fogva tartás után kértem, legalább mondják meg, milyen célból hoztak ide. Egy óra múlva elkísértek az épület pincéjébe lévő irodába, ahol közölték velem, hogy egy kis időre kivonnak a forgalomból. Egy üres, legfőbb ügyész által aláírt lebélyegzett papírt tettek elém, hogy írjam alá. Kérdeztem, hogy mit kell alá írnom? Közölte hogy internálnak. A vád: a Magyar Népköztársaság erőszakos megdöntése, a sorsomon nem változtat, ha nem is írom alá. Aláírtam, és visszakísértek a cellába.

Másnap ötünket a Markó utcai fogházhoz vittek, majd a kistarcsai táborba, ahol hat és fél hónapot töltöttem le. Ezután rendőrségi felügyelet mellett szabadlábra kerültem. A végzésben az állt, hogy a falut nem hagyhatom el, tömegbe nem mehetek, szórakozóhelyet nem látogathatok.

Mivel a MÁV -nál dolgoztam, kértem őket, hogy a családom ellátása érdekében döntésüket változtassák meg. Mire ők munkahelyre és visszautazás céljára módosították. Rendőrségi felügyeletem alatt, szombat-vasárnaponként éjjel 2 órakor 4-5 rendőr ellenőrzött, hogy odahaza tartózkodom-e. Ezek az események mind a családi életem, mind a munkahelyi előrelépésem vonatkozásában meghatározók voltak. Az éjszakai zaklatások az egész család idegeit felőrölték. Munkahelyemen alacsonyabb munkakörbe tettek. Aszódon pályamunkásként, 6 hónapig a legalacsonyabb órabérért dolgoztam. A rendőrségi felügyelet letelte után Ferencvárosban vonatkísérő lettem.  1976. december 13-án lettem nyugdíjas.

Bag, 2003. október 15-én.

                                                                                                          Boda Vendel