Allelúja!

Úr Isten, aki nekünk a mai napon a halált meggyőző egyszülött Fiad által az örökkévalóság kapuit megnyitottad: add, hogy szent feltételeinket, amelyekre előbb kegyelmed indít, támogató segítségeddel meg is valósíthassuk, a mi Urunk Jézus Krisztus által. Amen. (Zsasskovszky Ferenc és Endre: Ima- és Énekkönyv. 1940.)

Magyarok

A szokatlan zord időjárás ellenére, a Helytörténeti Baráti Társulat megtartotta hagyományos koszorúzási ünnepségét az általa, „Bag 600 éves”, első eddig ismert írásos emlékének évfordulójára emelt emlékműnél, a közismerten elfogadott és nevezett Turulszobornál.

A Himnusz imája után, az 1848-as szabadságharc nemzeti és helyi hőseire emlékeztető ünnepi beszédet Hőnig Antal tanár úr mondta el. Mécs László „Magyarok” című versét (XXI. évf. 1. szám) Volter Domonkos premontrei diák szavalta el. Az ünnepség végén a Magyar Hiszekegy hangzott el. Koszorúzott Hőnig Antal és Volter Domonkos.

Hőnig Antal:

Kedves Barátaim!

„Ezernyolcszáznegyvennyolc, te csillag,/ Te a népek hajnalcsillaga!…” – írta 1848 őszén, október-november fordulóján Petőfi Sándor. Ekkor már túl van az ország a március 15-ei forradalmon, néhány hete elkezdődött a fegyveres harc, amelynek kimenetelét akkor még nem lehetett megjósolni. Amikor március 15-öt ünnepeljük, már az események viszonylag pontos ismeretének birtokában tehetjük ezt: az eseménytörténetet megváltoztatni nem lehet, de a bennünk megfogalmazódó kérdésekre kereshetünk új vagy az eddiginél teljesebb válaszokat.

 

Tudjuk, hogy a szabadságharc a kitűzött célját nem érhette el, de erőt meríteni mégis mindig a kezdetekhez térünk vissza, ahhoz a naphoz, mely vértelen forradalmával tiszteletet váltott ki azokban is, akik esetleg nem teljesen értettek egyet célkitűzéseivel, és megbecsülést, erkölcsi tartást hozott és adott azoknak, akik az eseményekben közvetlenül részt vettek, majd utána a szabadságharcban életük kockáztatásával és feláldozásával adták tanúbizonyságát a hazaszeretetüknek.

 

Ezen a napon emlékezünk a márciusi ifjakra, a forradalom győzelmének mámorában is a méltóságukat megőrző résztvevőkre. Ennek a napnak a vértelenségében és méltóságának megőrzésében van az erkölcsi ereje és nagysága. Ennek az eufórikus hangulatban megőrzött méltóságnak a következménye volt talán az is, hogy a helytartótanács nem lövetett, hanem kiengedte Táncsicsot a börtönből.

 

Ehhez a naphoz kanyarodunk vissza mi is újra és újra, hogy hitet, bátorságot és elszántságot gyűjtsünk a magunk számára is. Olyan ez a nap a magyar történelemben, mint a világítótorony a tenger végtelenségében:  messziről látszik, irányt mutat, de az adott pillanatban megnyilatkozó lehetőségek között a döntést nekünk kell meghoznunk. A döntés felelősségét nem háríthatjuk át senkire.

 

Voltak időszakok, amikor negyvennyolc eszméit és vívmányait az éppen aktuális hatalom a maga céljaira kívánta felhasználni. És most nem csak a múlt század utolsó néhány évtizedére  gondolok –  ez korábban is előfordult –,  bár mi elsősorban ezt az időszakot ismerjük, a 60-as-70-es-80-as évek időszakát. Amikor a Forradalmi Ifjúsági Napok elnevezés alatt valamiféle misztikus mázzal nyakon öntve az ünnepségsorozatot a hangsúlyt sokkal inkább március 21-re és április 4-re tehették. Ma már tudjuk, hogy az utóbbi kettő közül az első óriási történelmi károkat okozott Magyarországnak – lásd: Trianon –, az utóbbi pedig egy az egyben hazugság volt, hiszen a harcok még nem szűntek meg 1945. április 4-én Magyarországon, s ma már azt is kimondhatjuk, hogy az áhított szabadságot sem hozták el hazánknak. A kommunista hatalom a kokárdát is csak éppen megtűrte. Ha valaki úgymond magán felejtette egy-két napig, szóltak neki, hogy elmúlt március 15, le kellene venni a ruhadíszt. 1970-ben egyik egyetemi társunkat ilyenért egyetemi fegyelmi bizottság elé citálták. A 70-es-80-as években pedig a nyílt utcán ünneplőket gumibotos rendőrök verték meg vagy motoros rendőrök hajtottak bele a tömegbe.

 

Mára – hála Istennek – túl vagyunk ezeken az élményeken, ma már nem tilos a kokárdaviselés, nem szólnak azért, ha valaki kitűzi házára ünnepi alkalmakkor vagy állandóra a nemzeti zászlót, de ezernyolcszáznegyvennyolcnak még mindig adósai vagyunk: ez az ünnep is még mindig szétválaszt bennünket, társadalmunk még mindig nagyon megosztott az ünnephez kapcsolódó értékek tekintetében. S hogy meddig lesz ez így, nem tudom. Csak azt tudom, hogy kívánatos lenne ebben a tekintetben is a társadalmi béke. De az mindaddig nem lehetséges, míg honfitársaink egy része úgy érzi, hogy a nekik nem tetsző intézkedések ellen országhatárainkon túli ármánykodással és hangulatkeltéssel lehet és kell fellépni. Akár nemzeti érdekeink elárulásával is!

 

Nekünk viszont továbbra is példát és erőt kell meríteni a márciusi forradalom szelleméből, hagyatékából.:

  • Merjük vállalni véleményünket, meggyőződésünket a társadalom kérdéseivel kapcsolatban! És ennek szellemében cselekedjünk!
  • Higgyünk a népek és nemzetek egyenjogúságában, de hittel valljuk meg azt is, amit a költő Zrínyi Mikós örökül hagyott ránk: „Egyetlen nemzetnél sem vagyunk alábbvalók!”
  • Tekintsük egyenjogú testvéreinknek a mai határainkon túl élő magyarokat, s ne nevezzük románnak az erdélyi, tótnak a felvidéki, szerbnek a délvidéki és ukránnak a kárpátaljai magyart! Őseik nem önszántukból lettek idegen ország állampolgáraivá.
  • Merjünk nagyokat álmodni – nem álmodozni! –, mert a világ csak úgy megy előre, ha nem leszünk kishitűek.
  • Ha 100%-ot akarunk elérni, ne rettenjünk vissza attól, ha esetenként 1000%-ot kell célul tűzni magunk elé.
  • Nemzeti történelmünkre, tudósainkra, nagyjainkra legyünk büszkék, mert van mire. Saját önbecsülésünknek tartozunk ezzel.
  • Merjünk magyarkodni! A szó nemes értelmében. Merjük megvédeni, ami a miénk. Ahogyan Katona József Bánk bán c. drámájában   Petur bán mondja: „… s ne kapna / vasas marokkal a magyar javak /  közé;  mivel részemről én bizonnyal / orrára kész vagyok koppintani.”
  • Soha ne mondjunk le önként a nemzet javairól, mert amiről önként lemondunk, azt visszaszerezni nagyon nehéz, esetenként reménytelen.

 

S végezetül gondoljuk végig: szemére vetik utólag is a magyarságnak, hogy a magyar forradalom s az azt követő szabadságharc nem adta meg a nemzeti kisebbségeknek az őket megillető és általuk követelt jogokat. Ha a dolgokat a maguk komplexitásában vizsgáljuk, akkor látnunk kell, hogy a magyarság az osztrák elnyomás alatt a maga számára sem tudta ezeket a jogokat biztosítani. Miközben az ország élethalál harcát vívja, felszabadítják a jobbágyokat, eltörlik a nemesi előjogokat, de ezzel egyúttal védtelenné és kiszolgáltatottá teszik a magyar nemességet, mert a reformfolyamatok megszakadnak. Ugyanakkor a nemzet a saját szabadságjogait az ország területén élők érdekében igényelte. A királyi Magyarország ezeréves fennállása alatt alapvetően hódító háborúkat nem folytatott, viszont sokszor kényszerült határai megvédésére. A szabadságharc leverése után Madách Imre országgyűlési követként a következőket mondja: „…a magyar nagylelkű önbizalommal sértetlen hagyott minden meghódított népfajt. Nyolc százados törvénygyűjteményében nem található egy is, mely bármi idegen nemzetiség ellen, de igen számos, mely azoknak védelmében van irányozva.”

 

A mértéket mindig megtartva tűzzük ki céljainkat, fontoljuk meg jól az elérendő célt, s ne hátráljunk meg az esetleges nehézségek miatt. És mindig lebegjen szemeink előtt elődeink áldozatvállalása, noha tőlünk a mindennapok küzdelmei nem kívánják életünk feláldozását, de az elvárható legtöbbet tegyük meg minden körülmények között.

 

Ha erre képesek vagyunk és leszünk, akkor hűek leszünk ’48 szellemiségéhez, s a nemzet sorsa is jobbra fordul.

Öregdiák órák

A Petőfi napok keretében diáktársaimmal a Petőfi Sándor Gimnázium és Szakközépiskola Öregdiák Egyesülete „Öregdiák órákra” szóló kedves felkérésének tettünk eleget a mai napon.

Vállalt feladatunk volt olyan beszélgetések, előadások megtartása, amelyekben ki-ki a maga életével, elért eredményeivel, munkájával példaként szolgálhat, segítséget, útmutatást nyújthatnak az iskola mai diákjainak.

Előzetes egyeztetések után az osztályfőnökök kísérték fel „órákra” a vendégeket.

Az „órák” után az Öregdiákok megkoszorúzták az iskola névadójának szobrát.

A rendezvényt közös ebéd és azt követő, kötetlen beszélgetés zárta.

Fotó: G E