?Elmegyek, elmegyek, hosszú útra megyek, hosszú út porából köpönyeget veszek? ? éneklik az iskolától búcsúzó diákok. S aztán még azt is, hogy ?A sok-sok emlék felsajogva fáj, Üres az osztály, nincs lakója már.? Bevallom, már nem nagyon emlékszem, de valami ilyesmit énekelhettünk mi is 50 évvel ezelőtt, amikor elhagytuk az Alma Matert. De ha őszinték akarunk lenni, bevalljuk ? legalább magunknak ?, hogy abban a pillanatban az iskola nem hiányzott igazán. Még a sok-sok emlék és élmény ellenére sem. Még akkor sem, ha azok éppen pozitív élmények voltak is.

Mentünk a szélrózsa minden irányába. Öt év múlva ? mintegy kötelességszerűen ? megtartottuk az első találkozót, s aztán 45 évig semmi. Ha valahol összefutottunk valamelyik osztálytárssal, mondogattuk, hogy össze kellene jönni, találkozni kellene. De mindenki a másikra várt. A távolabb élők a helybeliekre, a helybeliek pedig ? talán abbéli félelmükben, hogy nehéz lesz megtalálni mindenkit ? elbátortalanodtak, és minden halasztódott tovább. Végül múlt év őszén összeszedtük maradék bátorságunkat, s nekifogtunk a szervezésnek, hogy az ötven éves évfordulón találkozzunk.

A kezdeti lépések pompásan sikerültek. A még életben lévő osztálytársak mindegyikét megtaláltuk, s a május 19-én megtartott találkozón két nagyon beteg társunk kivételével mindenki ott volt. Ömlöttek belőlünk az emlékek, élmények. S eközben azt is elmondtuk, hogy mennyi mindent köszönhetünk iskolánknak, a tanító néniknek, tanárainknak: hogy nagyon sokat adott ismeretben, tudásban, emberségben nekünk ez az intézmény.

Egykori nevelőink közül alig néhányan élnek, s a szervezés során egyik még élő tanárunkkal történő beszélgetés közben felmerült, hogy jó lenne, ha az iskolában lenne egy olyan hely, ahol elhunyt tanítóinkra, tanárainkra és diáktársainkra emlékezve leróhatnánk kegyeletünket, hiszen nagyon sokan közülük nem Bagon nyugosznak. A találkozón úgy döntöttünk, hogy a megmaradt pénzt egy emléktábla létesítésére fordítjuk. Tudtuk akkor, hogy a rendelkezésre álló összeg kevés, de bíztunk abban, hogy ez valamilyen módon gyarapodni fog, ki fog egészülni. Végül megszületett, s ma már a falon van az elhunyt tanítóink, tanáraink, diáktársaink emlékét megörökítő tábla.

Tisztelgünk ezzel többek között Bitskei Árpádné és Venczel Katalin tanító nénink, Kántor Géza igazgatónk, Salamon Lajos osztályfőnökünk és Barna Ignác tanár bácsi emléke előtt is. (Csak azokat soroltam fel, akikről biztosan tudjuk, hogy már nincsenek közöttünk.) De emlékezünk azokra is, akikkel csak néha, nagyon ritkán találkoztunk egy-egy helyettesítés alkalmával: Farkas István tanító bácsira, Faska Aranka, Országh Gizella tanító nénikre, s mindazokra, akik valaha is tanítottak a bagi iskolában. És fejet hajtunk ? bár minket koránál fogva nem taníthatott ? a néhány éve aktív pályája csúcsán elhunyt igazgató, Fodor Mihály életműve előtt is. S természetesen őrizzük azoknak az egykori osztálytársaknak az emlékét is e tábla előtt, akik idei találkozónkon már esélyt sem kaphattak a megjelenésre ? összesen hatan vannak ?, s az évfolyam másik osztályából annak a nyolc diáktársunknak az emlékét is, akik már szintén nincsenek közöttünk. És mindazon tanítóinkra, tanárainkra, tanulótársainkra is emlékezünk, akik valaha ebben az iskolában tanítottak, illetve tanultak, s már eltávoztak az élők sorából.

Arany János írja egyik művében: ?Valami jellel megjelöld,/Hogy szállásod volt ez a föld!? Ezzel a táblával mindannyiunkra emlékezünk. Megjelöltük azt a helyet, ahol az Alma Materbe időnként találkozóra visszatérő diákok leróhatják kegyeletüket a már nem élők iránt, bárhol nyugszanak is, bárhol is fogadta be őket a föld. De megjelöltük e táblán magunkat is, az egykori nyolcadik b osztálynak az emlékét is, akik meghallottuk egykori ? hála Istennek, ma még élő ? tanárunk sóhaját, hogy azokról is meg kellene méltóképpen emlékezni, akik nem a bagi temetőben nyugszanak, legyen szó akár tanítóinkról, tanárainkról vagy diáktársainkról. Ezen a táblán a mi osztályunk neve szerepel, ami semmiféle többletjogot nem biztosít semmire, de jelzi, hogy megvolt bennünk az igény, hogy jelet hagyjunk magunk után. Olyan ez a tábla, mint a templomban egy mellékoltár: mindenki leróhatja kegyeletét a már eltávozott szeretteink emléke előtt.

Hiszem és vallom ? ebben az értékválságokkal küzdő világban különösen ?, hogy napjainkban is szükség van a példaadásra. Ebben az erkölcsi értékekben különösen megroppant világban talán ránk is igazak lehetnek Balassi Bálint azon szavai, melyekkel a végvári vitézek hősiességét ecsetelte:

?Emberségről példát, vitézségről formát mindeneknek ők adnak,??

Talán e példa felmutatásával mi is tettünk azért, hogy egykori nevelőink és ma már nem élő diáktársaink emléke fényesebben ragyogjon az oktatás-nevelés egén.

Végül szeretném kifejezni köszönetemet egykori osztályomnak, hogy felvetésemet megértéssel és támogatással fogadta; az iskola jelenlegi igazgatójának és tantestületének, hogy kezdeményezésünket befogadta; mindazoknak az osztálytársaknak, akik külön is hozzájárultak anyagilag a terv megvalósulásához. Külön is megköszönöm egykori osztálytársamnak, Tóth Tibornak és fiának, ifjabb Tóth Tibornak, valamint Kádár Péternek, Búzás Józsi bácsi unokájának a segítségét, amelyet a táblának az iskola falán történő elhelyezéséhez nyújtottak.

Isten áldja a jelenlévőket! És azokat is, akik csak lélekben vannak velünk.

Hőnig Antal