Két évtized

A 2011. év utolsó előtti napján – úgy illik – egy-két gondolat erejéig vessünk számot a Helytörténeti Baráti Társulat két évtizedes működésének történéseiről. Messze nem pontos, teljes, a gondolatsor, mégis kapaszkodónak, erőgyűjtésünknek javára válik a múlt felidézése. Hála Istennek, a mű megvalósítóinak! Társulatunk munkálkodása, hatókörünkben élők támogatása áll mögöttünk sok hiányossággal-eredménnyel. Ki-ki mércéje szerint értékelheti működésünket. A két évtizedes folyamatos tevékenység eredményei arra bíztatnak, hogy hiányosságaink ellenére is – az érdeklődő jelen honlapon is tájékozódhat – értéket teremtettünk Bag Nagyközség közösségének hasznára, amelyet folytatnunk megtisztelő feladat, soha sem feledve Dr. Balázs József, alapító elnökünk ránk hagyott jelmondatát:
„A szülőfaluért lehet sokat tenni, de eleget soha!”.

Emelkedő nemzet

 

Kedves Barátaim!
Rendszertelen, vagy talán inkább rendezetlen gondolatok címet tudnám adni annak, amit mondani szeretnék az emelkedő nemzet gyanánt.

Először is talán a Népfőiskoláról szeretnék szólni. Sokkal nagyobb hittel és sokkal nagyobb jelentőséggel felruházva azt, ami igazán fontos a társadalom életében. Mert a társadalom életében a Népfőiskola nagyon fontos, és fontosak természetesen más intézmények is. Azt tapasztalhatjuk, hogy mélyen szántó és évezredes hitek válnak csupán pragmatikus intézménnyé az ateista vagy a világra a transzcendencia kiiktatásával tekintő emberek részéről, akik a dolgok magyarázatában csak mozgalmi indítékokat találnak. Ilyennek lehettünk fültanúi például Elek István un. rendszerváltókról szóló rádiós műsorában, amikor egy rendszerváltóval beszélgetett, aki vitán felül állóan nagy műveltségű ember, volt az Akadémia elnöke is, éppen ezért akitől nagyon rossz néven veszi az ember, hogy művelődési miniszteri korszakából, bizonyítandó az egyház felé fordulását, az egyházat, az egyházakat csupán fontos civil szerveződéseknek nevezi.

Mi most éppen azzal az ihletettséggel szólunk a népfőiskolai mozgalomról, és ebben a mi szervezetünkről, a BKNSZ-ről, ami felemel bennünket, az egyszerű intézményi vagy mozgalmi megnevezésétől elvezet egészen addig, hogy munkánkat, szerepünket és az intézményünket lelki közvetítő szereppel ruházzuk fel. Ennek a lelki közvetítő szerepnek a megvilágításáért egyenesen Simone Weilhez fordulok. Nem azért, hogy párhuzamot vonjak az említett hölgy élete és a mi szerepünk között, hanem azért, mert ez a sok-sok transzformáción átjutott zsidó-keresztény az intézményekben fontos, és számunkra is értelmezhető szerepet lát. Azt mondja Weil, hogy az Istenre irányuló figyelem a felebaráti szeretetben, a barátságban, a világ szépségében és csodálatában, valamint az egyházi szertartásokban van. Platón által való kifejezést használva ezt metaxünek, vagyis közvetítőnek tartja. Az Isten és az ember közötti közvetítőnek. Különösen kiemeli az egyházi szertartásokat, melyek komoly szerepet játszanak a lelki élet alakításában, ha nem önnön igazságuk díszítményének használják.
Nos tehát, kedves Barátaim, ez az első gondolatom. A Népfőiskola is ilyen metaxü. Ilyen közvetítő szerepet vállaló, hittel felruházott és átitatott közösség, mely arra vállalkozik, hogy megállítsa környezete hanyatlásának korát, hogy a műveltek és a tömegek értsék egymást, vagyis a tömegek is művelt közösséggé váljanak. A mi szerepünk tehát közvetítő szerep, egy magasztos eszme, mely népben, nemzetben, tudásban, kultúrában és hitben gondolkodik, és mindezt eljuttatja az emberekhez. Ugyanaz a szerepünk az emberek életében, mint a liturgiának az Isten és az ember között való kapcsolatában és közvetítésében. Csak ezzel a szent megszállottsággal lehet munkához kezdeni.

A második gondolatom a globalizmus veszélyéről szól.
Az jól látszik, hogy ami hazánkban folyik, túl a gazdasági és politikai szerepeken, vagyis ezt meghaladóan, ezt is magában foglalóan, egy nagy, civilizációs támadásnak vagyunk kitéve. Ez nem más, mint az USA által történő civilizációs asszimiláció, azaz bekebelezés. A tengeren túli civilizáció gyökerei nem etnikumok, és nemzetek kultúrája révén jött létre, hanem bevándorlók által. Az európai társadalmi szerkezet viszont nemzetek és etnikumok kultúrája, a nemzeti nyelvek hagyományok és tudások szilárd sajátosságaival. Az euro-atlanti világ ezek felszámolására törekszik. Hogy ezután mi lesz, nem tudjuk. Csak azt tudjuk, hogy a nyelv, a kultúra, a hagyomány, az európai ember támasza és védelmezője volt mindig. A nemzeti nyelvek fölszámolása a tudatos nyelvrombolás révén olyan űrt támaszt, mely kétségessé tesz minden más, új kultúrában való megjelenést. Mi lesz velünk, magyarokkal? Számkivetettek leszünk, csak most már másképpen, mint amiről Nemeskürty István Magyarnak számkivetve c. könyvében ír.
Vagy mégiscsak van mibe kapaszkodnunk?
Hogyan legyen emelkedő nemzet a magyar?

Hogyan lehetett emelkedő nemzet a magyar? Ez a harmadik gondolatom.
Csak történelmi múltunkra támaszkodva mondhatjuk meg jövőnket. Ez adhat nekünk hitet és reményt. Hálatelt ezért a szívünk, mint Szörényi rockoperája mondja, mert örömében is szenvedő, szépségében is keserves, alaphangjában nehéz lelki állapotot tükröz a magyar élet, melyben végigvonul ezeréves történelmünk. Az értelmes hazaszeretetre az ősök jogán tartunk igényt, és ez ránk nézve kötelező érvényű. Rendet kell tehát teremtenünk a Kárpátok karéjában, a Duna-Tisza mentén. Mert rend volt évszázadokon át, ez a rend egy kultúrának és ezen felépülő erkölcsi értékrendnek, a kereszténységnek is talppillére volt Szent Istvánnál, hogy a dialektika törvényét követve kölcsönösen erősítse egymást a hit és az állami rend, akkor, amikor mindentől megfosztva is derű költözhetett a szívekbe, mert ráborult az emberekre a tártkarú vigasztalás. A mi kultúránk segített elviselni csúfosan szennyező történelmi ítéleteket, gyalázatot, úgy, hogy a tűrő lelkeken angyalénekké verődött a gyalázat. A gyalázat ezért nem ölt, sőt, inkább a lelkekben dalt fakasztott, életverten is segített magasra emelni a fejet, segített felmosolyogni az égre, napba-nézően lett szentté a gúny is, a hittel vallott öröklét mélyén. Nem csak a jövendőmondó mágusok, vagy mítoszok utóda a magyar, hanem racionálisan gondolkodó, vívódó, töprengő, felelősséget hittel vállaló nemzet is, melyeknek géniuszából származott Hunyadi János kardja, Mátyás intellektusa, Dózsa izzó vaskoronát viselő székelysége, a Rákócziak ereje, Kossuth szabadságvágya, és minden igaz magyar léleknek hazaszeretete, bezárólag 1990-ig, vagy csak 56-ig, vagy talán napjainkig. Ezen utóbbi állításunk vagy óhajunk akkor lesz igaz, ha I. István nyomdokaiban tudnak lépni vezetőink, mert ő, István király volt az első nemzetközi hírű politikusunk – mai szóhasználattal éve –, aki arra is megtanította népét, hogy az egekbe kapaszkodjon, és messzire lásson. Legyen ez ma is logikai tétel: egekbe kapaszkodni – mint premissza –, messzire látni, mint zárótétel, vagyis konklúzió.

Mi tesz bennünket emelkedő nemzetté? Pártprogramok? A küszöbön álló, ajtónk előtt toporgó jelöltek, szívünk ajtaja előtt dübörgő kortes beszédek? Hannibál ante portas, Hannibál a kapuk előtt. Azokra figyeljünk, akik nem csak a testnek akarnak nyugalmat, de a lélek hajóját is révbe kívánják kormányozni. Pogány istenek, újak és régiek romjain, új nemzeti egységet kell kovácsolni, ha kell, új szövétneket gyújtani, ami nem más, mint a kereszténység méhében fogant magyar nemzeti kulturális és nyelvi egység. Régi új tudás kell, mert ki az, aki régi foltot új textillel foltoz, vagy aki újbort régi tömlőbe kíván tenni? Kikerülhetetlen számunkra, hogy teljes egységében totalitásában, a meglévő tudásunk rendszerében szemléljük mai sorsunkat, história est magistra vitae. Mivé lett volna törékeny nemzetünk István király nélkül? Mivé lett volna, ha nem születik meg ez a rendkívüli ember, aki népünket államiságban erősíti? Európai parancsra nem csak követi, de az új rendet maga is megteremti. Évszázadokon átnyúló történelmi sorsunkban, hányattatásainkban hányszor állítottak bennünket hamis bírák ítélőszéke elé? Vádlottként álltunk a bíráink előtt, el nem követett bűneinkért. Igaz, zabolátlan természetű pusztai népek voltunk, szelek szárnyán repülő féktelen akarattal, halált megvető bátorsággal nyargaltunk a szélben, mintegy a magyar természeti őserők magából kiszabadító, rettegett szándékokkal. Adott a teremtő nekünk egy embert, aki az ősi írás szellemét több ezer éves magyar jövőre alkalmazta: „Térjetek meg mindnyájan a ti gonosz utaitokról, és a ti gonosz cselekedeteitekből, hogy lakhassatok a Földön, mely adatott a ti atyátoknak öröktől fogva örökké”. Ezt a szellemet követve a perifériára sodródott magyarság jövőt kapott, a jövő ígéretét kapta, hogy elmondhassa évszázadok múlva a költő az őstulajdonos jogán: „Íme hát megleltem hazámat, a földet, ahol nevemet hibátlanul írják fölébem, ki eltemet, ha eltemet.” Ki tagadhatja, hogy államalapításnak kell lenni ma is, mert a nemzeti kultúra fölszámolása zajlik. Naponta bizonyítják nekünk, hogy el lehet pusztítani azokat az evolúciós cellákat, amelyek életté, emberéletté tettek bennünket, és amelyeket a teremtő bocsátott a számunkra.

Szóljunk e részletesebben a rendszerváltás anomáliáiról, és szinte képtelenségig menő valós történeteiről, hogy tudniillik nem történt más, vagy nem sokban történt más, mint a történelmi baloldal etatista, egyszer már jól bevált és szocializmusnak nevezett formációban testet öltött, új privatizációs hajlamának megvalósítása. Ez e negyedik gondolat. Egyszer már megcsinálták, akkor ezt szocializmusnak neveztük. Most még egyszer megcsinálták, de ezt privatizációnak nevezzük. Teljes kisajátítás történt, a többségi magyar megnyomorítására, és az un. rendszerváltó politikai elit asszisztálása mellett. Milyen anakronisztikus is a jelenség, ha jól megnézzük, mert ennek a privatizációs logikának az alapja valójában marxi ideológián alapult, azt mondhatjuk, hogy Marxszal legyőzték Marxot. Jól jegyezzük meg, ilyen képtelen világban élünk. Most, 2010-ben csak akkor lesz némi esélyünk az emelkedésre, ha a polgári társadalom még mindig naív és álmodozó hívei fel tudnak nőni a korparancshoz. Az államalapítás korához. Mert István király is többet tett, mint egyszerű politikai akaratnak az érvényesülését. Azzal, hogy a kereszténység eszközeivel beágyazta népének szellemét és lelkét egy egyetemes kultúrértékeket hordozó ismeretrendszerbe, Istenszeretetbe, melyet e tehetséges nép nem csak elfogadott, de élete legfontosabb mozzanataivá is tett. Gondoljunk csak egy egyszerűen arra a tényre, hogy a szent magyarok egész sorát adta az egyetemes hitéletnek.
Zárójelben jegyezzük meg, és a mai magyar szenteknek mi lesz majd a sorsuk? Lesz-e egyáltalán üzenetük a nemzet számára a nemzet életében? Meghalljuk-e ezt az üzenetet?
A mai államalapító eszmék sem nélkülözhetik a jó példákat. A jó példa pedig az, hogy az embert kell a maga realitásában, az iránta tanúsított tiszteletben, mondhatnám fenségességben a középpontba tenni, hogy kiépülhessenek az utak lélektől lélekig, hogy szépen hangozzék a kimondott szó, és érthetően csengjen a gondolat, mert akkor, és csakis akkor fog megszületni a rend, és a rend születése után megjelenik a fény. A tiszta szándékok forrásából, a bűnök megbánásából és a megbocsátásokból. Így tud a törvény is igazságot tenni, és szabadságot biztosítani, mert a nemzet szellemisége egy akaratban, egy célban, és egész mondanivalójában a véges végtelen emberre irányul, mint halandóra, és mint halhatatlanra. Jellemhibáink vannak, de hiszem, hogy ezek gyógyíthatók. Lehet ma még kemény a szívünk a rossznak ellenállni, a romlást megakadályozni, nem vagyunk elég állhatatosak, és erkölcseink sem tudnak körülöttünk igazságot tenni. Amíg így lesz, addig álprófétává válnak a hitszegések, és könnyű szívvel fogadunk el bárkitől 40 ezüstöt, úgy, mint a rendszerváltók többsége, úgy, mint sok-sok történelmi hazaáruló, akik tekintetüket a földre irányították, akkor, amikor nézni a csillagokba kellett volna. Nincs több esélyünk, ha befogadjuk azokat, akik árulják a földet, a nemzet földjét, akik elárulják hazájukat, a népet és nemzetet, mert ma mindezeket halált megvető bátorsággal védeni kellene.
Nem lehetünk kishitűek barátaim! Erős akarattal, állhatatossággal, jövőbe vetett bizalommal, megalapozott reményekkel, tettekre alkotásra való elszántsággal kell odaállni a történelem kihívása elé, mert meggyőződéssel mondom, ma is lélekcserélő idők járnak. Elsősorban az őszinteség és a gondolati szabadság az, mely demokratikus eszmékkel párosulhat. A népfenség eszméjével. Mit ér a lelkiismereti szabadság, emberi jogok szabad gyakorlása, és egy sor más liberális elv, ha nincs felelősségtudat, ha jónak vett hitünk ingatag, ha elveink devalváltak, erkölcseink elkoptak, nemzeti tudatunk szétesett, kicsinység lett úrra nemzeti nagyságunk felett, mely – nem véletlen – a Szent Istváni gondolat hangsúlyozásától az Aranybullán, az ősiségen, a Szent Korona tanon Verbőczin, a Pragmatica Sanction, 1848-on, 1867-en és más fontos történéseken és dátumokon át bizonyíthatóan alkalmazkodni tudtunk körülményeinkhez, és alakítani tudtuk kivételes küldetésünket, a magyarság küldetését. Származzon ez a Szent Korona tanból, vagy valamelyik pogány mítoszból. Legyen ez Mária kultusza, vagy akár Szörényi legújabb orató-rituáléja a zoro-asztrianizmus eszméje. Talán mindegy. Mindegy, ha közben nem felejtjük el lelki üdvösségünkre szolgáló szerepünket sem.

Az ötödik gondolat, a világ és Európa szerte kibontakozó civil mozgalmak mára már nemzetközi kapcsolatokkal rendelkező hálózatokká alakuló jelentőségének hangsúlyozása. Sok-sok vadhajtása van ennek ugyan, de mégiscsak a haladásra utalnak. Ha az előbb azt mondtam, hogy új államalapítás kell, hogy lélekcserélő időknek vagyunk szemtanúi, akkor ezt most azzal toldom meg, hogy szinte az egész világra kiterjedő új társadalmi alakulat létrejötte zajlik, melynek borzalmas fájdalmait most szenvedjük. A létfeltételeket, az ember életszükségleteit, kezdve az energiafelhasználástól, bezárva a szükségletek kielégítését szolgáló infrastruktúrákig, ma minden embernek külön meg kell vásárolni. Államtól, önkormányzattól, a piac valamely szereplőjétől. Ezek valóban, valójában individuális beszerzések. A valós helyzet azonban koránt sem csak ennyi. A valós helyzet az, hogy az individuális egyéni szerepek és sorsok a különböző mozgalmak és intézmények, a legkülönbözőbb civil szervezetek életében megjelennek, vagy inkább életre hívják azokat. Azok fognak össze ugyanis, akiknek élethelyzete közel ugyanaz, életcélja közel áll a másikéhoz. Ezért jól teszi a globális állam, ha ezekkel a civil szervezetekkel szerződést köt. Ezért a szerepért meg kell harcolni, minden megengedett és kicsikart eszközzel nekünk is a népfőiskola fennmaradásáért az állam által történő népfőiskolai törvénybe és anyagi támogatásban realizálódó elismerésért. Ez az államnak is és a társadalomnak is érdeke.

És végül mindezek után egy fontos dolog, egy fontos feladat, melyben Nemeskürty Istvánt idézem: őrizzük féltékeny gonddal nyelvünket, kultúránkat, nézzünk mindig az állam vezetőinek körmére. Ne tehessék azt, ami nekünk káros, nekik hasznos. Ne engedjük el Isten kezét. Ne tűrjünk el mindent a parancsolgatóktól, mert létezik náluk nagyobb erő is, az Isten akarata, és a mi hitünk. József Attila ezt így adja tudtunkra Luther Márton zsoltárának fordításával: erős várunk nekünk az Isten, kemény pajzsunk és vértünk. Ha társadalmi méretű és individuális gonoszságból származó megpróbáltatásaink a hatalom erejével nem szüntethetők meg, egy szalmaszállal talán megmenthetjük életünket. Legyen ez az egyik szalmaszál a mi népfőiskolánk, mint fontos remény, de csak akkor lehet, ha Nagy Gáspárral tudunk szólni: a remény sohasem meghaló ha minden utolsó szalmaszál abból a jászolból való.
Gódor András előadása a Magyar Kultúra Napján. Bag, 2010. január 20.

Karácsonykor

Légy ezerszer áldott isteni kisded, Jézus Krisztus! Első imádóiddal, a jámbor pásztorokkal s legszentebb szüleiddel én is jászolodhoz borulok, s imádom benned Megváltómat és Istenemet.
Szeretetre méltó Jézus, kis gyermek alakjába rejtőztél, hogy bátran menjek hozzád, szeretettel tárod ki karjaidat, mintha már most hívnál: jöjj hozzám, ha terhelve vagy és én megkönnyítelek téged! Mily elhagyatottságban, nélkülözésben, szegénységben kell téged látnom! Te az ég és a föld királya, istállót választottál lakásul, jászolt nyugvóhelyül, egy szűznek keblét királyi székül, és a szegénységet ékességül, így már születéskor is arra tanítasz, hogy az élet kevélységét, gazdagságát semmire se becsüljük.
Azért csodálatra méltó kisded Jézus, gyermeki alázattal kérlek, vond magadhoz szívemet is, hogy veled a legbensőbben is egyesülhessek.
Irántad való szeretetből lemondok mindenről, hogy semmihez se kössem lelkemet. Szeretem a szegényeket, akiknek szegénységét születéseddel megszentelted.
Örül az angyali sereg, mert az emberi nem megváltásának napja fölkelt. Dicsősség a magasságban Istennek, és a földön békesség a jóakaratú embereknek.
Zsasskovszky Ferenc és Endre: Ima- és Énekkönyv. 1940.

BAGI NÉPFŐISKOLA

December 14-én zárta őszi előadás-sorozatát a BAGI NÉPFŐISKOLA. A helyi azonosság ismérvei tárgyalását követően a tavaszi előadás-sorozatunk folytatásaként, a helyi értékek feltérképezését, bemutatását tervezzük. Tanulmányaink, tárgyalásaink, kutatásaink arra késztetnek, hogy kincses tárunkban van kit-mit megbecsülni, lehetőségeink szerint az érdeklődőknek tudtul adni.

Piros Pünkösdi Rózsa

Hagyományos rendezvénye Társulatunknak a pünkösdhétfői “Piros Pünkösdi Rózsa”. A rendezvény címe több évzizedes, örömteli pünkösdi ének soraiból bevésődött emlékeket ébresztő dicsérő gondolat. Az idén is jól sikerült, épülésünkre szolgált. Benedek József orgona játéka éltre keltette Liszt Ferenc műveinek magasba szökellni hívó ragyogását. Katona Jánosné, Katona Pálné kézimunkáinak bemutatása helyi, hagyományos népművészetünk továbbéléséhez, érdemes követéséhez nyújtott erőt. Hatásuk “családi körben” érezhetők és népfőiskolai-, őszi előadás-sorozatunk gondos, érték növelő tervezésére késztet.